Találkozás az óriással

Zerkowitz István   ·   2012.09.24. 11:30
cim_747

Blogszerzőnk visszaemlékezései sorában a hetvenes évekre nyúlik vissza, amikor is szerencsés véletlenek révén az irányítói munka mellett a Vasas szakszervezet vezetőinek tolmácsolt, olyannyira sikeresen, hogy részese lehetett egy ausztráliai utazásnak. És ez az út hozta el számára először a nagy találkozást a nagy madárral, az óriásgéppel: valljuk be férfiasan, akinek van egy kis köze a repüléshez, annak a számára az első randevú élménye a 747-essel felér az első randevú élményével... úgy általában.

Ha az ember egy Boeing 747-be utashídon át száll be, hatalmas méreteit talán nem is érzékeli, és csak akkor döbben meg, mikor belülről látja a kabint, amelynek se vége, se hossza, még a szakaszokat elválasztó paravánok mellett is. Ha viszont lépcsőn kell beszállni, hát igen… elvonulva a még csendesen meg-megforduló turbinák ásító torka előtt, az ember kimondottan hangyának érzi magát.

Belgrádban nem voltak utashidak abban az időben és a 747-100 elülső ajtajához állított önjáró lépcső olyannak tűnt, mintha egyenesen a mennyországba vezetett volna. Mint ahogy nekem oda is vezetett!

Felérve a lépcső tetejére, végignéztem a hatalmas gép szárnyain, törzsén, az ajtó fölé tornyosuló „púpján”, és csak akkor eszméltem föl, mikor az ajtóban álló utaskísérő udvariasan megkért, hogy talán fáradnék beljebb, mert elállom a többi utas útját. Bevallom férfiasan, hogy a mai napig, ha meglátok egy 747-est, amint a levegőbe emelkedik, könnyek szöknek a szemembe e hihetetlen csoda láttán. Akkor, ott a belgrádi reptér betonján az volt az első alkalom, hogy találkoztam ezzel a géppel, és csodálatos érzés volt, ahogy magába fogadott. Egyszerre volt gondoskodó anya és izgalmas szerető… nem valami, hanem valaki… valaki, akit csak imádni lehetett!

Az első osztály az ajtótól jobbra helyezkedett el, és természetesen a Vasas-főtitkár figyelmét nem kerülte el az arcomon lévő kifejezés, amit talán leginkább az üdvözültekéhez lehetett hasonlítani. Korábban, amikor otthon vártunk egy-egy delegációra, sokszor kérte, hogy meséljek neki a légiforgalmi irányításról és a repülésről általában, és jól tudta, mit jelent nekem ez az út. Amikor elhelyezkedtünk a kényelmes fotelokban, papucsot húzott, majd áthajolva az háttámlán, csak ennyit mondott: István, találkozunk Sydneyben, jó?

Először nem értettem, mire céloz, de aztán leesett a tantusz. Majd ők elboldogulnak az ausztrál kabinszemélyzettel, és menjek csak nyugodtan, amerre akarok, fedezzem fel a gépet kívül, belül… Igen, ennyire megértő volt és ennyire tisztelte a hivatásszeretetet… még ha nem is voltam igazi vasas, akkor is.

Persze nem kellett kétszer mondani, már robogtam is az éppen ajtót záró egyik utaskísérőhöz és bemutatkoztam, majd az orra alá dugtam a szakszolgálati engedélyt, és kértem, hogy én hadd utazhassak a pilótafülkében. Elvette a fekete fedelű könyvecskét, és mondta, hogy üljek le, mert mindjárt gurulunk, de beszél a kapitánnyal. Sarkon fordult és eltűnt a csigalépcsőn az emelet felé.

Egy perc sem telt bele, már jött is vissza a könyvvel és intett, menjek utána. Csigalépcső, az akkor éppen üres, de még ürességében is lenyűgöző bár, és máris nyílt a mennyország kapuja. A 747-100 akkor modern repülőgép volt, de mai szemmel a pilótafülke, melyben akkor még fedélzeti mérnök is helyet kapott, igencsak „hagyományosnak” látszana. Mire leültem és becsatoltam magam, már majdnem a futópályán voltunk.

Aki utazott már 747-essel, ismeri, mennyire méltóságteljesen mozog, és ezt az érzést csak növeli a pilótafülke magassága. A belgrádi repteret nem igazán ekkora gépre méretezték. Egy-két kanyar bevétele különös óvatosságot igényelt, de aztán mégiscsak ott álltunk a szürkületben nyújtózkodó betonsávon. Két oldalán már égtek a fények, hívogatóan és sárgásan beletörődve a megváltoztathatatlan ténybe, hogy az ő dolguk csak annyi, hogy nemsokára elsüllyedjenek az ég felé törő gép szárnyai alatt.

Ekkor még viszonylag könnyű volt a gép, kevés utas és kevés üzemanyag volt rajta, Athénig nem kellett sok… Rövid bemutatkozás után arról beszélgettünk a pilótákkal, hogy miért is vannak állandóan késések Athén környékén. Érdekes volt hallani, hogy mennyire nincsenek képben az okokat illetően, miközben nekünk nap mint nap ezzel kellett birkózni, és fél Európa azon dolgozott, hogy a kialakult áldatlan helyezet valahogyan rendbehozzák. Akkor azért már voltak konkrét tervek a megoldásra, és ezeket elmesélve, azt hiszem, megszolgáltam a vendéglátást.

Athénban újabb utasok szálltak fel, a gépet is megtankolták, és irány Bangkok. Előtte még viszont körülbelül 20 percre enyém volt a pilótafülke. A Londonból jött személyzetet Athénban váltották, és a lelépő pilóták otthagytak egyedül, lelkemre kötve, hogy semmihez ne nyúljak, ha lehet. Furcsa érzés volt, és egy pillanatra visszahozta gyerekkorom megtiltott dolgainak emlékét. Semmihez ne nyúljak… ha lehet. Végül is kibírtam, hogy ne rosszalkodjak, már csak azért is, nehogy az út fennmaradó részén kitiltsanak ebből a szentélyből.

Az új személyzet határozottan idősebb volt, mint akik Londonból repültek idáig, és akik Bangkokban váltottak, még közelebb voltak a pilóta számára egyáltalán nem vonzó állapotot jelző nyugdíjhoz. Mint kiderült, a Qantas ezt szándékosan csinálta, az otthontól távolabbra telepített személyzetek mindig a fiatalok közül kerültek ki, míg a veteránok a közelebbi fordulókat repülték. Akkor még lehetett ilyesmire is figyelni.

De Bangkok akkor még messze volt. Az athéni felszállás nem kevésbé volt lenyűgöző, mint a belgrádi, annál is inkább, mert közben már besötétedett. A kivilágított város gyönyörű kontrasztot adott a tenger feketeségével szemben, amelyben milliárdnyi csillag fürdött látszólag ugyanolyan mélyen, mint amilyen magasan ragyogtak a tükörsima víz fölé hajló bársonyosan sötétkék égbolton.

Az egyik utaskísérő bekukkantott a pilótafülkébe és megkérdezte, oda kérem-e a vacsorát? Azért ezt már túlzásnak tartottam volna és megbeszéltük a személyzettel, hogy nyugodtan aludjak egy sort, szólnak időben a bangkoki leszállás előtt.

A kabinvilágítás még le volt tompítva, amikor valaki finoman megrázta a vállamat. Még csak próbáltam magamhoz térni, de mennyei illat csapta meg az orromat, és erre pillanatok alatt felébredtem. A mellettem levő üres ülés asztalkáján ott gőzölgött a legjobb angol szokásoknak megfelelő reggeli, szalonnával, paradicsomos babbal és muffinnal egyetemben. Sir, elkészítettük a reggelijét külön, előre, hogy időben mehessen a pilótafülkébe…

Már világos volt az ég, amikor elfoglaltam a helyemet, és feltűnt, hogy igencsak alacsonyan repülünk és a süllyedés még nem fejeződött be. A fedélzeti mérnök elmagyarázta, hogy a bangkoki repülőtér ILS-e nagyon megbízhatatlan, és ezért általában látással végzik a megközelítést… Az egyetlen baj az, hogy a mindenütt jelen lévő rizsföldek a levegőt úgy telelehelik párával, hogy a látás bizony csak pár kilométer… Mivel távol és közel nincsen semmi, aminek neki lehetne menni, a legtöbb személyzet azt csinálja, hogy lesüllyed 500 méterre a talaj fölött, ahonnan közvetlenül a gép elé ragyogóan lehet látni, majd pedig megkeresnek egy bizonyos csatornát, amely a délutáni napban még szépen csillog is, és azt követik, amíg csak a pálya elő nem tűnik a rizsföldek sóhajtásából… az a csatorna pontosan pályairányban épült, és sokkal megbízhatóbb, mint az ILS iránysávadója. Gondolom, a rizsföldeken dolgozó parasztok már megszokták a látványt, és ezért fel sem néztek, amint a szárnyaiból mindent kilógató nagy madár elballagott felettük.

Mire eljött az indulás ideje, hatalmas zivatar áztatta a repülőteret, és a 30 fokos meleg már-már kibírhatatlan volt a magas páratartalom miatt. Alig vártuk, hogy végre újból a 747 kellemesen kondicionált kabinjában legyünk. Indulás előtt még vagy 45 percet kellett várni, hogy a hőmérséklet legalább két fokkal csökkenjen, mert különben a pálya hossza és a gép tömege nem volt összeegyeztethető. Még így is az volt az ember érzése, hogy a szakadó esőben a gép inkább laposkúszásban emelkedik el, ahogy a templomok víztől fényes zöld tetői szinte érintésnyi távolságban szaladtak alánk pár száz méterrel a pályavég után.

Irány Ausztrália…

Kapcsolódó hírek

Vasút Nagyvasút

A szerbek is a KISS-re szavaztak

Károly Szabolcs   ·   2021.04.27. 12:00

A nemzeti vasút személyszállítási ága, a Srbija Voz hármat vesz a Stadler emeletes vonataiból, melyeket Belgrád és Újvidék között fognak használni a megújult pályán.