Véletlenül felszállt: újra a levegőben az iker-Mustang!

Tíz és fél év, 207 ezer munkaóra árán és rengeteg nehézség közepette sikerült helyreállítani a világ egyik legérdekesebb katonai gépének egyik prototípusát, az első repülés viszont a tervezettnél korábban és teljesen váratlanul történt.

Az F-82-es a második világháború egyik, ha nem legsikeresebb típusának meglepő változata, az utolsó konstrukció, amit dugattyús motorokkal a jet-korszak beköszönte ellenére vadászgép-kategóriában megrendelt és felhasznált az amerikai légierő. Az „eredeti” P-51 Mustang egyik fontos erőssége volt, ami az európai légiháború kimenetelét nagyban befolyásolta, a hatótávolsága, ez volt az a védővadász, amely a szövetséges bombázókat elkísérhette akár Berlinig, akár más bevetési célpontig a kontinensen, hála egyrészt a szerencsés konstrukciónak, másrészt a ragyogó Merlin-motornak.

A két Mustang-törzsből összeépített Twin-eknek hasonló lett volna a feladatuk a távol-keleti hadszíntéren, ahol a távolabbi sziget-bázisokról kellett volna a B-29-eseket bevetéseik során kísérniük és védelmezniük a Japán elleni invázió során. A típus azonban több volt, mint két P-51-es egyszerű összeépítése, a törzseket a pilótafülke mögött meghosszabbították, itt is elhelyeztek plusz üzemanyag-tartályokat, csakúgy, mint a két törzset összekötő középső szárny-elemben, utóbbi egyébként plusz fegyverzetnek is helyet biztosított. Ugyancsak összefogták edy közös vízszintes vezérsíkkal a két törzshöz tartozó függőleges vezérsíkokat, ezzel igen nagy szilárdságú sárkányszerkezetet kaptak, viszont meg kellett oldani olyan problémákat is, mint az ellenforgó légcsavarok.

Az XP-82-es típusnéven futó első példányok mindkét pilótafülkéje teljes berendezést kapott, a későbbi, radarral is felszerelt sorozat-gépeket a bal pilótafülkéből vezették, jobboldalon a radar és a fegyverzet kezelője ült. Az első felszállásra 1945 júniusában került sor, a géppel a légierő részéről annyira elégedettek voltak, hogy noha a háború közben Japánnal szemben véget ért, alig néhány hónappal később megrendelték az első sorozatot.

A típus tovább élését a kezdődő hidegháború garantálta, a jeteknél lassabb, de az azokhoz képest kevesebb fejlesztési problémával küszködő különös konstrukció immár olyan bevetések tervezésekor mutatkozott megoldásnak, amikor a hatalmas Szovjetunió légterében kellett volna kísérővadászként szerepelnie, 10-12 órás missziók során.

Amelyekre szerencsére nem került sor, arra például hogy egy angliai bázisról startolva egésze Moszkváig repüljön együtt az amerikai bombavetőkkel. A célpont fölött még harminc percnyire lett volna üzemanyaga, plusz természetesen visszatérhetett volna Britanniába – erre egyetlen akkori sugárhajtású vadász sem lett volna képes. Viszont közben kitört a koreai háború, amelyben egy idő után a MiG-15-ösök és az F-86-osok vitték a főszerepet, a Twin Mustangok voltak azonban például az első felderítők, amelyek igazolták, hogy észak felől a kommunista egységek átlépték a 38. szélességi fokot. Az ikertörzsű gépek végül rosszidős és éjszakai vadászgépként találták meg igazi szerepüket a konfliktusban. Azonban az alkatrész-utánpótlás is akadozni kezdett, ötvenes évek közepére már teljesen kiszorították a típust a sugárhajtású gépek a hadrendből.

Összesen 272 példány készült belőle. A szétszerelt illetve múzeumba került gépek mellett a megmaradt prototípusok egyikét vásárolta meg egy világháborús gépekkel foglalkozó magáncég. A 483887 sorozatszámú Twin Mustang a második elkészült példány volt, de az első, amely repült. A georgiai Douglasban működő restauráló központban 2008-ban kezdték meg a gép helyreállítását. Ami rengeteg pénzt és energiát követelt, egyebek mellett a szükséges alkatrészek felkutatását, mert például Mustang sárkányelemeket nem nehéz beszerezni, de két ellenforgó motort már nem volt épp könnyű.

Végül december utolsó napjaiban a Twin Mustang eljutott az FAA által előírt gurulópróbákig, ezek egyike során kellett volna néhány pillanatra elemelnie a gépet a pilótának a betonról, hogy aztán levegye a gázt és tovább guruljon: az ikertörzsű jószág azonban annyira erősen gyorsult, olyan intenzíven kezdett elemelkedni, hogy a pilóta már nem bízhatott abban, hogy ha le is kapja a gázt, meg tudja állítani a pálya végéig, biztonságosabbnak látszott az elemelkedés és az első ötperces repülés, amelynek során egyébként a gép tökéletesen viselkedett, a félt rezonanciák nélkül, és a motorok is rendben végezték a dolgukat. (A történet egyébként nem egyedülálló: a Fighting Falcon legelső (YF-16) példánya is hasonlóan „véletlenül” emelkedett a levegőbe 1974-ben.)

Ezek után kell sort keríteni a már hivatalos berepülési programra, amelynek végeztével a nagyközönség is gyönyörködhet – a tervek szerint többek közt Oshkosh egén – a különleges gép repülésében és a Merlinek zenéjében.

* * *