A nő, aki a csillagokkal repült

A hatvan évvel ezelőtti napon a kanadai építésű amerikai vadászgép, az F-86 Sabrejet, ráadásul az erősebb kanadai hajtóművel, 45 ezer láb magasságra emelkedett, majd onnan meredek szögben egyre nagyobb sebességgel húzott a föld felé: a pilóta megfelelő magasságban kiemelte az irányított zuhanásból a gépet, leszállt, kinyitotta a kabintetőt, és boldog mosollyal üdvözölte az odasereglőket. De aztán ahogy kérdezgette őket, egyre inkább leolvadt az arcáról a mosoly: senki nem hallotta ugyanis a földön a hírhedt-híres hangrobbanást. A műszerek ugyan pontosan kimutatták, hogy a gép átlépte a hangsebességet, de a pilótának ez kevés volt. „Még egyszer, most!” – mondta nagyon határozottan, és a bázison lévő tudták, ha ez a pilóta akar valamit, az rendszerint úgy is lesz. Nincs mese, megint előkészítették a gépet, a pilóta ismét felszállt vele, és most már úgy nyomta a föld felé a 86-ost, hogy minden kétséget kizáróan végigdübörgött Edwards felett a hangrobbanás döreje.

Ki ne felejtsük, állítólag ez a hangrobbanás egy környékbeli farmon többtucat szárnyas vesztét okozta. Akiknek értékét később a pilóta ki is egyenlített a ranch gazdájának.

És ki ne felejtsük a győzelmes második repülés után a pilóta sisakja alól kiszabaduló szőke fürtöket.

Így lépte át először nő a hangsebességet Jacqueline Cochran, ahogy mindenki ismerte és szólította: Jackie személyében.

Ja, hogy miért kellett eredeti amerikai helyett kanadai F-86-os a repüléshez? Mert noha Jackie a háború után nem sokkal a légierő tartalékos tisztjeként repült, arról szó sem lehetett, hogy a légierő gépeit repülje. Fura, de így van: Jackie Cochran egyike volt azoknak a személyiségeknek, akik a háború első szakaszában kiverekedték a US Air Force önállóságát, de ezt a US Air Force nem volt képes mindig és minden helyzetben meghálálni neki.

Jackie történetének kezdete kicsit homályos: örökbe fogadott árva gyerekként írt magáról önéletrajzában, ehhez képest rokonai elárulták, hogy erről szó sem volt, de amikor a szépészeti-kozmetikai iparban felfelé lépkedő csinos szőkeség be akart törni a keleti partvidék elit világába, ezt a sztorit jobbnak tartotta, mint egyszerűen azt mondani, hogy egy szegény floridai családba született, még azt sem tudni biztosan, mikor: úgy 1905 és 1908 között, Bessie Lee Pittman néven. A Cochran nevet első férjétől válás után tartotta meg, aztán egy szerencsésebb házasság Floyd Odlum milliomossal megnyitotta előtte a saját cég felfuttatásának esélyét. Ehhez kellett neki merő modern promóciós eszközként a pilótaság. De már az is gyanús lehetett, hogy a Long Islanden lévő reptéren alig hat hét alatt megszerezte a pilótaigazolványt, majd már két év múlva első nőként benevezett az akkori idők legjelesebb repülőversenyére. Sőt, második kísérletre, amikor végre a technika sem adta meg magát, már övé is lett, a férfiakat bőven megelőzve, a Bendix Trophy.

Innentől kezdve egészen a háborúig szenzációs rekordrepülések sorozata volt az élete, mert ahogy a kezében volt a polótaengedély, abban a pillanatban már a repülés vált élete központi motívumává, nem a kozmetikum és a szépészet. Későbbi visszaemlékezések szerint is nagyon jó pilóta volt, annyira jó, hogy ő talán világosabban látta a nagy kortárs és barátnő, Amelia Earhart gyengeségeit, amikor megpróbálta lebeszélni végzetesnek bizonyuló földkörüli útjáról.

A második világháborúban Cochran a női pilóták szószólója volt, pontosabban annak, hogy a megfelelően felkészített hölgypilóták a hátországban a gyári gépek berepülésével és a frontra való átrepülésével szabadítsa fel a férfiakat a tényleges harci szolgálatra. Ahogy ezt addigra Nagy-Britanniában meg is valósították. Ekkor ütközött az első durva ellenállásba a férfitársak illetve a katonák részéről, noha Roosevelt elnök felesége volt a párfogója neki és az ötletnek. Aztán mindenféle bonyodalmak közepette mégiscsak létrejött a WASP, Women Airforce Service Pilots – csak hogy aztán a háború vége felé állítólag azoknak a pilótáknak az áskálódása számolja fel, akik attól féltek, hogy a hadviselés befejeztével majd épp a nők miatt lesz nehezebb megtartaniuk az állásukat a légierőnél.

Fura történetek keringtek ezekről a bátor nőkről: volt, akit az őrség be sem akart engedni a támaszpontra, volt irányító, aki rászólt egyikükre: „Szálljon ki a rádióforgalmazásból, én a pilótával akarok beszélni!” – és nem akarta elhinni, hogy a hölgy a pilóta. 900-nál többen repültek a legendás alakulatnál, baleseti arányuk jobb volt, mint a férfipilótáké. De csak évtizedek elteltével ítélte meg nekik a kongresszus a veterán-státuszt.

Érdekes, hogy az életrajzok eléggé sommásan foglalják össze Cochran háború utáni pályáját, pedig sok tekintetben épp ekkor bontakozhatott ki leginkább pilótatudása. Edwards későbbi parancsnoka, Fred Ascani repültette először sugárhajtású géppel, egy P-80-assal, majd megismerkedett Chuck Yeagerrel: Jackie kikérdezte töviről hegyire a nagy repülésről, a hangfal első áttöréséről. Yeager visszaemlékezései szerint már ekkor érezte, Jackie életevalóban a repülésről szól, és hogy már ekkor az volt az álma, hogy ő legyen az első nő, aki gyorsabban repül a hangsebességnél. Több évtizedes nagy barátság lett a dologból, és sok-sok tanulás és tapasztalat az akkori idők leggyorsabb gépeinek kezeléséről. Yeager egyengette tehát Jackie útját, így érkezhetett el az a bizonyos hatvan évvel ezelőtti nap, 1953. május 18, amikor Jackie duplán végrehajtotta az első női szuperszonikus repülést.

Egy barátjuk az esti ünneplésen óvatlanul kiejtette a száján, hogy most már következhet a kétszeres hangsebesség: kissé meg is ijedt az illető, ahogy kimondta, Cochran azonban egy F-104-essel néhány évvel később ezt az akadályt is sikeresen vette. Sőt, komoly szerepe volt abban, hogy a Lockheed pilótájaként csökkenjen a rossz híre ennek a nehezen vezethető, irgalmatlanul gyors, a legkisebb hibát sem megbocsájtó gépnek. Persze az F-104-es neki sem repült stabilabban a csutka szárnyaival, de Cochran magabiztosan uralta ezt a veszélyes csúcsgépet is. A hatvanas években T-38-ossal repült nagyokat, de ez is gyári gép volt, nem a hadseregé...

Cochrannak a hatvanas évek elején fontos szerepe volt a Mercury-13 nevű titkos projekt beindításában: rátermett nőpilótákon végezték el az űrhajósjelöltek kemény tesztjeit, sokszor még keményebben, mint a férfi jelölteken. Amikor aztán már csak egy lépcsőfok lett volna hátra a kínzásokkal is beérő vizsgálatsorozatból, a programot váratlanul lefújták, és ekkor Cochran, nem tudni miért, de a női űrhajós program blokkolóinak pártjára állt: ki tudja, talán már nem akarta, hogy egy fiatal hölgypilóta olyat repüljön a Föld körül, amit ő már tényleg nem tud újabb rekorddal tetézni.

Barátjuk volt Eisenhower elnök, aki kaliforniai ranchukon írta meg emlékirataitt, Lyndon B. Johnson, akiből szintén az Államok első embere lett, szívesen látogatta Bob Hope és Teller Ede, közeli barátja volt a családnak Doolittle tábornok, a Tokió elleni legendás támadás parancsnoka és Hap Arnold tábornok, valamint az akkori katonai és kísérleti repülővilág sok más jeles egyénisége. akik szerették, mint különleges jellemű remek asszonyt, és tisztelték, mint azt a hölgypilótát, akinek képességei, tudása egy pillanatig nem volt kétséges senki előtt, aki látta őt repülni.

Amikor 1980-ban elhunyt, volt még bőven érvényes rekordja, amit nem döntött még meg senki, több rekordot repült, mint bármelyik női vagy férfi pilóta az aviatika történetében. No igen: és sok rekordja nem női rekord volt, hanem „a” rekord, amit egyetlen férfipilóta sem tudott túlszárnyalni. De igazából a legfontosabb talán az volt, amit a rekordok mögött érthetett meg Cochran révén végre Amerika és a világ: a nőket nem lehet kikapcsolni semmiféle szakmából, hivatásból, és bizony vannak nők, akik bármely területen felülmúlják a férfiakat. Jellenző, hogy aki igazán a csúcsán volt a repülésinek, Yeager például, azt egyáltalán nem zavarta, hogy akad nő is, aki annyira jó, mint ő.

Csak hogy világos legyen, mi mindent hozott még a figurája az aviatikában: ő volt az első nő, aki repülőgéphordozóra szállt le majd onnan fel, ő volt az első nő, aki 1941-ben bombázóval repülte át az Atlanti-óceánt, végrehajtotta (Doolittle nyomán) az első vakleszállást, mindmáig az egyetlen hölgy volt, akit a Nemzetközi Repülő Szövetség, az FAI az elnökévé választott.

Egy interjúban arról kérdezték, milyen érzés olyan magasan és olyan gyorsan repülni, ahogy ő teszi berepülő pilótaként, rekorderként: ő pedig elmesélte, mennyire varázslatos ez az élmény. Amerre jár, ott már fekete az égbolt, nappal is látszanak a csillagok. „Én a széllel és a csillagokkal repülök”.