Futour szubjektív

Bevallom, némi előre elhatározott fanyalgással vettem az irányt a kiállítóhelyiséggé avanzsált egykori FAV-megálló felé, az eltakarítatlan hótorlaszokat kerülgetve, néhol bokáig a latyakban. Tél van, és mint télen lenni szokott, havazott. Váratlanul. Szerte a városban a buszok java része éppen mozdulni sem tud, és akkor itt vannak ezek az ipari formatervezők, akik majd jól megmondják a tutit a jövő közösségi közlekedéséről.

Ekképpen forrongtam magamban, emlékezetemben a kiállításról itt-ott már látott képeket forgatva. HÉV-szerelvény, 2030-ra. Miért nem most? Miért nem 20 évvel ezelőtt, noha már akkor is elkésett volna? Teljes oldalsó felületén tetszőlegesen nyitható városi busz. De az Ikarusok ajtóin az elveszett/leszakadt/ellopott eső- és latyakvédő gumiperemeket nem lehet pótolni? És egyáltalán, a közösségi közlekedés megújítása mivel kell, hogy kezdődjön? Új, semmivel sem kompatibilis HÉV-szerelvénnyel vagy átlátható, az egész agglomerációra kiterjedő, méltányolható árú jegy- és bérletrendszerrel? Esetleg egy, a városi közlekedés hosszú távú finanszírozását megnyugtató módon rendező állam és főváros közötti megállapodással?

Nyilvánvalóan mindegyikkel – nyugtattam meg magamat. Mindenki a saját szakterületén tehet legtöbbet hozzá a közös ügyhöz, tehát az itt és most bemutatkozó formatervezőktől csak az várható el, hogy egy felelősen finanszírozott, csalogató viteldíjrendszerrel igénybevehető közlekedési szolgáltató számára a helyi sajátosságoknak megfelelő járműfejlesztések hátterét biztosítsák. Kár, hogy a komolyan vehető magyar járműipar gyakorlatilag megszűnt, az országban még fellelhető ipari tevékenységek farvizén lavírozó kisebb gyártók pedig az itt látható újításokba nem lesznek képesek belenyomni a szükséges tőkét. Így sajnos az itt megérlelt remek gondolatok kibontakoztatásának terepeként – mint már annyiszor – marad a külföld.

És a helyi sajátosságok – mint már annyiszor hallhattuk hivatkozási alapként. Mik is ezek? A villamos szerepét betöltő metró, a metró szerepét betöltő villamos, majd ismét a villamos szerepét betöltő autóbusz. Vasútról nem beszélünk, mert az nem ott áll meg, ahol szükség lenne rá, illetve, ahol nincsen szükség rá, ott okvetlenül megáll, ezért az átlag budapesti nem is ismeri. Helyi sajátosság még, hogy az elsőajtózás hol működik, hol nem, de inkább nem, ez ugyanis az utazóközönség együttműködésén alapul. Leragasztott viszonylatjelzők, hibás idő- és megállóadatok a kijelzőkön, áramtakarékosság jegyében elsötétült feliratok a felújított metróállomásokon – neves formatervezők munkájának sorsa.

Hagyjuk. A tervek és a realitás közötti összhang keresése sohasem vezet jóra.

Merüljünk el csak tisztán a romlatlan tehetség és a korlátlan kreativitás fürdőjében. Új funkciókhoz új formák, sohasem látott, akár extrémnek tűnő újítások. Ez azért fontos, mert mindig az extremitások törik az utat, tágítják a határokat a köznapi megoldások előtt, a lehetetlennek tűnő tervek által biztosított mozgástérben szökkennek szárba a sorozatmegoldások. Így aki a 80-as évek (talán) Deltájában láthatta, hogyan jelenik meg a helikopterpilóták sisakjának szemellenzőjére vetítve az aktuális földrajzi koordináta, ma már nem lepődik meg azon, ha a következő megálló neve és a hozzátartozó turisztikai információk Molnár László Péter midibusztervén az ablakfelületen, interaktív módon íródnak ki.

Várdai Péter Hunnoid 90 fantázianevű autóbuszterve képviseli a kiállításon a futurisztikus véglelet. Mint véglettől, nem lehet rajta számon kérni az alvázmagasságot és elképzelni, hogyan gyötrik ronccsá a kiálló járdaszegélyek és a szegélyek menti alattomos kátyúk (melyek 2030-ban ugyanolyan szerves részei lesznek a budapesti mindennapoknak, mint ma) a perfekcionista forma jellemző éleit és sarkait.

Általánosan szemlélve, a jármű-formatervezésen – mint a legnagyobb méretű tárgyakat létrehozó tervezési irányon – tetten érhető a közeledés az építészeti formához (nem csökkenti ennek jelentőségét, hogy párhuzamosan az építészeti forma is „tárgyszerűbbé, gyártmányszerűbbé” válik). Korábban elvárt kompakt zártság helyett összerakottság, a forma tektonikus felépülése, a vasbetonépítészetből ismert torzuló felületek megjelenése, élek, sarkok, egyöntetű felületek finom formálása, csipetnyi költészet. Üvegtető a buszon, rajta lehulló falevelek árnyékoló és egyben díszítő gravírozása, alatta pedig a padlóból szabálytalanul kinövő kapaszkodófa? Ellentétes ez a hagyományos formatervezői alapállással, mely a funkcióhoz csiszolta-alakította a formát, egészen a steril elszemélytelenedésig. Robert Venturi, ha tehetné, és újraírhatná ma „Összetettség és ellentmondás az építészetben” című híres művét, minden bizonnyal bővebben merítene a kortárs formatervezésből.

Ellenpontként álljon itt a technológiailag kötött HÉV-szerelvény terve, amely a formai minimumot hozza, ellenben tervezője láthatóan mindent végigelemzett, amiben a mai járműgyártók sem tudnak kielégítő és végleges megoldást adni: alacsony  és magas padló aránya, párhuzamos és merőleges üléselrendezés, a szerelvény megosztása és bővíthetősége. Öröm, hogy a berlini S-Bahn után 80 évvel itt is megjelenik az egész, fél és negyed vonat gondolata. Cserébe a jármű – marketingszempontból fontos – arca némileg leegyszerűsített, mondhatni konzervatív.

Személyes kedvenceim általában azok a tervek, amelyek lehetővé teszik, hogy egy korábban mérvadó, megosztó probléma egy csapásra értelmezhetetlenné válik. Így történik Hunfalvi András – szememben egyébként meghatározóan költői ihletésű – városi Mercedes-kisbuszánál is, ahol az átlátszó, tehát teljes egészében ablakként működő oldalfelület lamellákra bontva megnyitható, az eddigieknél végtelenszer gyorsabb utascserét biztosítva. Ennél a megoldásnál az „elsőajtózás”, mint fogalom megszűnt létezni – nagyon nem szeretnék azonban abban a városban élni, ahol az áttetsző lamellákon a következő figyelmeztető szöveg fogadna: „Tisztelt Utasaink, felhívjuk figyelmüket, hogy az utazási jogosultság hatékony ellenőrizhetősége miatt átmenetileg a busz oldalfalának csak a legelső szekciója használható felszállásra. Megértésüket köszönjük!” Üdvözöljük a jelenben!