Konkordszkij-katasztrófa: presztízs és politika

A múlt század egyik legfurcsább, legrejtélyesebb repülőbalesete történt negyven évvel ezelőtt, ráadásul a repülés világa akkori színe-javának szeme láttára, a részletekről és az okokról mégis a mai napig nem lehet teljesen biztosat mondani. Üzlet, politika, presztízs, technológiai háború, világcégek és világrendszerek versenye: sok-sok repülésen kívüli tényező magyarázza feltehetően magát a balesetet, és azt is, hogy miért nem lehetett hivatalosan feltárni a történések eredetét.

A két főszereplő a két szuperszonikus utasszállító, az angol-francia Concorde és a szovjet Tu-144-es. A helyszín a Le Bourget repülőszalon, amely mindkét gépet vendégül látta, és amelynek légibemutatóján, 1973 június 3-án a világ végre együtt, egymás után láthatta a levegőben a csodálatos konstrukciókat.

Az akkkori repüléstechnika csúcspéldányairól volt szó. A Tu-144 valamivel hamarabb készült el, 1968 végén szállt fel először, noha fejlesztése valamivel később kezdődött, mint a Concorde-é: a szovjet vetélytárs ráadásul feltűnően hasonlított a nyugatihoz, de nem ez volt az egyetlen ok, amiért sokan erős szovjet kémtevékenységet sejtettek a háttérben. Azonban egyvalamit az oroszok biztos nem tudtak pontosan lemásolni, ez pedig a Concorde értékes, kényes paraméterekkel készült, nagyon pontosan kiszámított szárnya volt, amelynek kis sebességeknél, megközelítéskor, leszálláskor és felszálláskor épp oly stabilan kellett hordania, mint kétszeres hangsebességnél.

Az oroszoknak ezügyben mindvégig komoly problémáik voltak, elsősorban a gép hossz-stabilitásával küszködtek, a Párizsba küldött 144-es azonban már a sorozatgyártás második példánya volt, amelyen ott volt a remélt megoldás is: egy fel- és leszálláskor, tehát kis sebességeknél kinyitható segédszárny a pilótafülke mögött. És sokak szerint ez lehetett az a technikai módosítás, amely rendkívüli mód izgatta a franciákat és arra késztette őket, hogy ennek az előszárnynak működését megpróbálják közelről megfigyelni.

Erről persze a Le Bourget-n összegyűlt tízezreknek nem voltak pontos információi, ők azt láthatták, hogy a konkurens szupergépek egymás után a levegőbe emelkednek, hogy egyfajta modern lovagi torna hőseiként összemérjék tudásukat: nyilvánvalóan hatalmas propaganda-értéke volt a repüléseknek, és ez persze komoly teher lehetett a pilótákon is.

Azt sem sokan tudták, mert csak évekkel később derült ki, hogy a Tu-144-es személyzete még a Concorde-énál is nagyobb pszichikai teherrel indulhatott a bemutatórepülésre, mert gurullás közben a francia irányítás rádión közölte velük, hogy az előttük repült Concorde-hoz képest feleannyi időt kapnak csak a bemutatóra. Egy ilyen változás nagyon összezavarhatja a személyzetet: egy létfontosságú bemutató következne, amelynek azonban eldobhatják a kidolgozott sorrendjét, kottáját, improvizálni kell. Ráadásul a szovjetek már korábban megmondták Kozlov kapitánynak és személyzetének, hogy valami fantasztikusat kell produkálniuk, amivel elviszik a pálmát.

Ami ezután történt, az tehát maga volt a szörnyűség: a Tu-144-es felszállás és néhány áthúzás után valamelyest eltávolodva a pályától és a közönségtől meredek emelkedésbe kezdett, de ezt az emelkedést az egyik hozzáértő szemtanú, egy Concorde-pilóta leírása szerint a szovjet személyzet egy „agresszív, erőszakos kormánymozdulattal” megszakította, átnyomta a gépet, vagyis a gép orrát a föld felé irányította. Erős, inkább harci gépekre jellemző zuhanásszerű süllyedésbe kezdett a szuperszonikus deltaszárnyú, ezután pedig megtörtént maga a katasztrófa: a gép a föld felett vagy 500 méterrel, feltehetően a süllyedésből való felvétel közben darabjaira tört és a darabok külön-külön zuhantak a földre. A hatfőnyi személyzet éppúgy életét vesztette, mint nyolc lakos, köztük több gyerek a környékbeli településen, ahová a szovjet gép darabjai estek, hatvanan sérültek meg, 15 házat romboltak le a roncsok.

A baleset után egy évvel a szovjet és a francia hatóságok közös jelentést adtak ki, amelynek az volt a lényege, hogy nem tudják, mi történt, és hogy az adatrögzítők megsemmisültek, ami sok szakértő szerint gyakorlatilag lehetetlen. Az egyik szóbeszéd, ami hosszan tartotta magát, az volt, hogy a pilótafülkében volt egy plusz személy, egy operatőr, aki egy adott pillanatban a kameráját ráejtette volna a hajtóműkonzolra, esetleg tönkretette volna a magassági trimmet, és ez okozta a katasztrófát. Ezt a helyszínen dolgozó tűzoltók határozottan cáfolták: a (viszonylag egyben maradt) pilótafülkében nem volt plusz holttest, a roncsok között nem volt kamera. A franciák egy viszonylag egyszerű történettel próbálkoztak, a szovjet pilóták valami extrát akartak repülni és túlterhelték a gépet. Ami feltehetően az utolsó pillanatokra nézve igaz, de nem magyarázza a gép zuhanásszerű süllyedését, amiből a pilóták már nem tudták kivenni.

Huszonöt év elteltével kezdett kiderülni egy egészen másfajta igazság. A Tu-144-es előtt néhány perccel felszállt a francia légierő egy Mirage vadászgépe is, ami azért furcsa, mert a nemzetközi bemutatókon a gépek a programjukat tiszta helyzetben szokták repülni, többezer méter magasságig egyedül az épp demonstráló repülőé kell, hogy legyen a reptér és körzete légtere. A Concorde személyzete kapott figyelmeztetést a Mirage-ról, a Tu-144-esé nem. Amikor egy tévériporter erről kérdezte a francia vizsgálók főnökét, az illető egyszerűen félbeszakította a beszélgetést.

Igen, itt az igazán érzékeny pont. Az azóta kiszivárgó adatok szerint a kétüléses francia harcigép személyzetének feladata épp az volt, hogy készítsenek közeli felvételeket a bemutatózó Tu-144-esről, feltehetően különösen azokról a pillanatokról, amikor az oroszok behúzzák majd ismét kibocsátják azt a bizonyos plusz szárnyfelületet. A mostanság feltételezett forgatókönyv szerint a Mirage feltűnése váratlanul érte Kozlovékat, és olyan elkerülő manőverbe kényszerítette a szovjet gépet, amely miatt vagy átesett, vagy a szokatlan állásszög miatt megszűnt a hajtóművek elégséges levegőellátása, és emiatt a hajtóművek leálltak. Innentől kezdve is kettős a magyarázat: vagy az átesésből próbálta kivezetni Kozlov a gépet és sebességet próbált gyűjteni a föld felé, vagy a hajtóműveket próbálta újraindítani ugyancsak keményen lenyomva a gépet, abban a reményben, hogy felpörögnek a turbinák. Akárhogy is, ahogy ebből a meredek zuhanásszerű süllyedésből megpróbálta felvenni a 144-est, annak a szerkezete ezt legalább három g-t már nem viselte el.

A hatóságok viselkedésére ez lehet tehát a magyarázat: hatásos keresztbe zsarolás okozhatta, hogy mindkét fél inkább el akarta temetni a történéseket. Az oroszok attól félhettek, hogy ha ők előjönnek a Mirage feltűnésével és szerepével, erre válaszul a franciák összehoznak valami technikai problémát, pilótahiba mellett persze, ami méginkább rombolja a gép és a szovjetek presztízsét. Maradt tehát a több évtizedes hallgatás. ráadásul az egésznek már azért nem volt sok kockázata, mert a Tu-144-es alapvető konstrukciós problémáit nem tudták megoldani, a gépet végülis csak belső vonalakon repültették menetrend szerinti forgalomban, de aztán néhány év elteltével kivonták: iszonyatos üzemanyagfogyasztásához képest minimális volt a szállítható utasok száma, elégtelen volt a hatótávolsága, és alapvető műszaki problémákon végig nem tudtak úrrá lenni a gyártók és az üzemeltetők.

A Concorde-ot még jó ideig életben tartották a gazdagabb kormányok, légitársaságok és az exkluzív utazóközönség, de a Tu-144-es csak akkor tért vissza rövid időre a világ közvéleménye elé, amikor egy orosz-amerikai programban a legjobb állapotban lévő, utolsónak gyártott, 17. gépet felújítva közösen repültették, hogy újabb adatokat produkáljanak az esetlegesen újraéledő szuperszonikus utasszállító-tervekhez. De mostanság már ezek a tervek is csak lappanganak valahol a nagy gyártók adabázisaiban.