Megnyílt az ég felé a MÁV egykori szerelőcsarnoka

– Mi történik az Eiffel-csarnok felújításának első fázisa alatt, és hol tartanak vele?

– A kivitelezők kiásták a zenekari árkot, levették az épület első harmadának a tetejét, elkezdték védeni a korróziótól a vasoszlopokat. Kivettek minden válaszfalat: most először látszik az öt hajó, a teljes épület egybefüggően. Ezen a télen a betonozás, a nagy szerkezeti egységek kialakítása a feladat. A tetőnek tavaszra el kell készülnie, aztán jöhetnek a belső munkák. A szerelőcsarnokba hajdan kilencvenhat gőzmozdony tudott egyszerre beállni, csak ezen sínek alatt volt beton-sávalap. Most az egész felületre betontálcát kell önteni. Minden nap 60–80 fő dolgozik, injektálják a betont.

– Az ország legnagyobb ipari műemlékéről van szó, ami valaha a MÁV gőzmozdony-szerelő csarnoka és fűtőháza volt. Nyilván be kellett tartani az előírásokat, és megtartani adott részeket. Hogyan illesztik be az egykori funkcionális téralakítást a logisztikai központ mai koncepciójába?

– A műemlékileg védett részeket kell megtartanunk: az öthajós csarnokot, két merőleges oldalcsarnokot, a komplett vasútállomást és a kéményt, amin forog majd az „Opera” felirat. Nem akarjuk az épület eredeti funkcióját eltüntetni vagy felülírni. Sőt, lesz egy a vasúti részleg a parkban is, ahol vasúti ereklyéket állítunk ki, így záróbakokat, hajtányokat. A főhajóban áll majd egy 327-es mozdony szeneskocsival és étkezőkocsival, a kertben pedig a Vasúttörténeti Park példányán túl létező egyetlen további 301-es. A három hektárnyi nyitott parkot egyébként tájépítész alakítja ki, lesz szőlőültetvény is, amit valaha Kodálynak ajánlottak, meg rózsalugas. A műhelyek felett maradt annyi hely a nagy csarnokban, hogy egy kis egyetemi gondozású pálmakertet is létrehozzunk benne.

– Nemcsak megoldódik, de egy helyre is kerül minden. A világ valamennyi nagy operaházának van próba-, gyártó- és raktárcentruma, de olyan sehol nincs, hogy minden egy területen, működjön, ráadásul az adott ország legnagyobb ipari műemlékében. Egyébként pedig valóban egészen gyakorlatias problémáink vannak magával a gyakorlással. A Bárkában, a Hungexpo területén, a Zeneakadémián, a Duna TV-ben, a régi Tivoliban és a Kerepesi úti laktanyákban is próbáltunk már, aztán lassan kiszorultunk szinte mindenhonnan. Nem állapot az sem, hogy évtizedek óta rossz megvilágításban, vagy ablaktalan helyiségekben dolgoznak festők, díszletezők, asztalosok. Úgy terveztük a komplexumot, hogy huszonkétezer négyzetméterén átjárhatók lesznek a részlegek. Például az épület végébe, a raktárak közelébe tesszük a festőműhelyt, ugyanígy végre könnyű lesz az asztalosoknak és a lakatosoknak az alapanyagaikhoz való hozzáférés. Ha megsérül a díszlet, azonnal a javítóműhelybe szállíthatjuk, még raktározás előtt. Az Opera történetében olyan még nem volt, hogy ne a színpadon állítsunk össze díszleteket: kiszámoltuk, hogy ezzel a bíbelődéssel fél hónap megy el ott, miközben próbának kellene mennie. Most ez is megoldódik, külön állítótermünk lesz, és az esetleges illesztési hibák nem a színpadon jönnek majd elő. A díszlet és a kellék konténerben érkezik és távozik ezután, nyergesvontatón. Ez megnöveli az önmagában tízmilliárdos értékű kincsnek az élettartamát – a százhúsz raktározott produkció díszletei, kellékei bizony, ennyit érnek –, amit korábban cipeltek, húztak, vontak, mindig pakoltak, így megsérült, karcolódott. A backstage-t, az öltözőket most nem tudnám Önnek jó szívvel megmutatni itt, az Operaházban, annyira tönkrementek. Az Eiffelben lesz komoly öltözősor is, művésztársalgó, csoportos öltözők az énekkaroknak. A maximum négyszáz fős színházterem töltése az emeletről történik, színpadának mérete megegyezik az Opera színpadának méretével, így tudunk ott hitelesen próbálni. Hétvégenként speciális előadásokat tartunk majd, barokk, kortárs és XX. századi opera, valamint kortárs balett megy majd a legendás intendánsról elnevezett Bánffy-teremben. A nézőtér becsúsztatható a falba, a zenekari árok fedhető, és az első két sor lesüllyeszthető, így adott esetben kialakul egy kétezer négyzetméteres egybefüggő tér, amelyet bérbe is adhatunk nyaranta. Összesen tíz funkciót lát majd el a műhelyház: játszóhely, gyártóműhely, próbacentrum, raktárközpont, képzési központ. Továbbá sportpályával ellátott rekreációs központ a kollégáknak, hiszen csaknem kétezren dolgoznak nekünk (nyaranta ez is kiadható), háromhektáros közpark és a vasúti múltat bemutató Feketeházy János-terem is önálló színt képvisel. A látogatóközponti funkcióval pedig megtekinthető lesz az Opera tevékenységét kísérő műhelymunka is.

– Miért most alakítják ki a műhelyeket és a próbatermeket, nyilván az elmúlt 140 év alatt eszébe jutott másoknak is, hogy nem jó úgy, ahogy van.

– Megváltoztak az igények. 1884-ben, amikor az Operaházat tervezték, az operakultúra teljesen más cipőben járt. Például nem alakítottak ki a zenekarnak öltözőt! Egész egyszerűen azért, mert másként szerveződött minden: a zenész leszállt a frakkjában a lóvasútról, besétált az Operába a hangszerével, letetette a kabátját és játszott. A zenekari árokban próbáltak, de ott se sokat. Ma már ez nem működhet. Nem lehet ugyanott próbálni, ahol az esti előadásokat tartjuk, hisz ma minden mozog, ami hangos: bontjuk és építjük a díszleteket, lámpákat kell beszerelni. A színpadi manipulációk nem engedik a próbaszerű működést. Annó a rivaldában csak reflexes fényforrások működtek, más volt a művészi eljárás, az elvárás, a gyártási folyamat. Tizenegynéhány éve a Jókai utcában egy zenekari központ létrejött, most pedig haladni kell tovább.

– Feketeházy János hídépítő mérnök személye is előkerül a műhelyházban, mint említette.

– Ha már nem tudjuk róla elkeresztelni az épületet, hiszen Gustave Eiffel neve annyira beleivódott a köztudatba; emléktáblát állítunk neki, és termet nevezünk el róla. Feketeházy János Eiffelnél tanult Párizsban, a kiegyezés után hazajött, és a Magyar Királyi Államvasutaknak szentelte az egész életét. A magyarországi tudomány- és ipartörténet a külföldön legismertebb magyar hídépítőként tartja számon. Egyebek mellett a szegedi és a szolnoki Tisza híd is az ő munkája, no és a Szabadság-híd is. A közelmúltban tudtam meg – és bevallom, hátborzongató volt az összecsengés –, hogy a szerelőcsarnok 1884-es tervezésével párhuzamosan volt még egy tervezői munkája: épp az Operaház tetőszerkezete... A személyén keresztül tehát az Operaház és az Eiffel-csarnok története már egyszer összekapcsolódott, és most újból összeér, mintegy átível a korok között.

– Az Opera dolgozói hogyan fogadják a változást?

– A Házon belül vannak félelmek a távolság miatt, pedig alapvetően nincs messze az Eiffel. 2012-ben leszúrtunk a térképre egy körzőt, keresve, hol legyen bázis, és öt kilométernél nyitottuk ki a szárát, és csakis a pesti oldalon. Az Eiffel-csarnok 4,7 kilométer távolságban van. New Yorkban ez semmi, és itt is busz, több villamos, metró visz oda, végre lehet parkolni autóval, és még a kerékpárút is elmegy előtte.

– Nem gondolkodtak azonnal felépíthető épületben, hogy gyorsabban orvosolják a helyzetet?

– De igen, a Hungária körút-Mexikói út környékén volt egy telek két bontandó csarnokkal, oda terveztünk egy hullámlemezes „Tesco”-csarnokot (egyébként sokkal jobban nézett volna ki), ami fél év alatt felhúzható lett volna, de abban az esetben a raktárak máshova kerülnek. A telket végül nem mi kaptuk meg, így maradtunk az Eiffelnél, mint „B” variációnál. Közben viszont kiderült, hogy ez a jó út, hiszen minden egy helyen lehet, ráadásul közkinccsé tehetjük az épületet. Ha a másik oldalunkon található Diesel-csarnok is benépesül, akkor kialakulhat egy olyan terület, mint egykor a dél-pesti Duna-parton, ahol azóta fontos intézmények szövete állt össze. Nálunk Mozart születésnapján, 2019. január 27-én fel kell csendülnie egy addig el nem hangzott Mozart operának.

Példátlan lemaradást pótolunk. Van egy bő évünk rá.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!