Odafentről látni... 2.

Az AirPano egy nem-kereskedelmi vállalkozás, amely nagyfelbontású, 3D légifelvételekre szakosodott. Orosz fotósok közössége, a panoráma-felvételek elkötelezett hívei a tagjai. A planétánk érdekes részeinek 3D-túráját tűzték ki célul, hogy mindenki a levegőből láthassa, amit látni érdemes. Oleg Gaponjuk és csapata tagjainak feljegyzései láthatók alább.

Szergej Szemjonov Kairóban helikoptert akart bérelni, hogy lefotózza a piramisokat. Nem sikerült. Nem engedték a fotózást a közeli katonai bázis miatt. Volt azért pozitív hír is: egy lelkes francia tudós megvesztegetett pár helyi vezetőt, hogy felmászhasson egy piramis tetejére a felszerelésével együtt, és hogy ott mágneses mezőket mérjen.

„A piramisokat mozgó érzékelők veszik körül, és különleges őrök géppuskával, valamint őrkutyákkal őrzik őket a turista-látogatások végeztével. Szergej történetére alapozva úgy láttuk, az egyiptomi nemzeti biztonsági rendszer némi flexibilitást mutat, tehát megkockáztattuk, hogy odarepülünk. Sietnünk kellett, mert a Kheopsz-piramis az egyetlen a világ hét csodája közül, ami még mindig áll.

Összeszedtük a csapatot, és elküldtük Egyiptomba. Úgy képzeltük, egy rádióirányítású helikopterrel készítünk felvételeket. Tudtuk a hírekből, hogy  Kairó utcáin tüntetések és lövöldözések zajlanak, így a srácaink nem voltak túl boldogok a kirándulás miatt. Felhívtam barátomat Kairóban, hogy megtudjam, mi az igazság. – Kairó belvárosában lövöldöznek – felelte –, de a külső kerületekben, ahová a turisták járnak, nyugalom van. Csak figyeljetek a kairói taxisofőrökre. Ne hagyjátok, hogy kiraboljanak!

Így aztán a fiúk elmentek Egyiptomba, hogy piramisokat fotózzanak. Rögtön kaptam tőlük egy sms-t: – Leszálltunk, letartóztattak – nem lepett meg. De nem is aggódtam. Ez Egyiptom. Nem akarnak turistákat bántani, szeretik őket. – Ezer dollárba kerül, hogy visszaadják a memóriakártyákat meg a fotókat, és folytathassuk a fotózást – kaptam a következő üzenetet. Azt feleltem: – Nem! Maradjatok, ahol vagytok, és alkudjatok!

Mindenki tudja, hogy a keleti kultúrában szinte tilos elfogadni az első ajánlott árat, tehát az ellenfeled díjazni fogja, ha alkudozol. Ez a mi esetünkben is igaznak látszott. A fiaink nyilván nagyon kényelmetlenül érezték magukat ebben a környezetben – húsz rendőr és katona vette őket körül –, szóval csak egy kicsit alkudtak, így megállapodtak 800 dollárban. Ez magában foglalta a helyhez való hozzáférést, sőt a kíséretet is a megadott napon. Tehát a fotózás megkezdődhetett."

Sztasz Szedov, a távirányított helikopter pilótája folytatja a sztorit:

„Két hétbe tellett, mire összeraktam és felkészítettem egy másik rádióirányítású gépet, amely pótléknak szolgálhatott, ha a főhelikopter csődöt mond. Mindkét helikoptert külön zsákba csomagoltuk arra az esetre, ha az egyik elveszne. Csomagjaink súlya – két helikopter, javítókészletek, fotófelszerelések (három készlet kamera és objektívek) – nyolcvan kilót nyomott.

...Itt ülök, csodálom az egyiptomi sivatag szépségét, amely a repülőgép ablakából látható.

– Ezek a városok szinte egyformák – mondja az álmos Szergej az ablakon kimutatva, és ekkor veszem észre, hogy valóban már majd egy órája körözünk egy pont fölött. A kapitányunk néhány perc múlva közli, hogy a felkelők megszállták Kairó nemzetközi repterét, így a gépünk kénytelen a levegőben maradni, amíg a helyzet meg nem oldódik.

Végül biztonságban leszálltunk, miután egy várakoztunk a reptér fölött, és azonnal a felkelők kezébe kerültünk. Vicces volt! Jelét sem láttam semmi abnormálisnak, békésen zajlott minden, ahogy egy nemzetközi reptéren szokás. Később tudtam meg, hogy a légiirányítók éppen sztrájkoltak a magasabb fizetés reményében.

Miután oly sok időt töltöttünk a repülőgépen, alig vártuk, hogy fotózhassuk a piramisokat, de a késés miatt zárt kapukhoz érkeztünk. Vezetőnk – egy gyönyörű helyi lány – neve Hinda volt, ami arabul száz tevét jelent. Mondtuk neki, hogy szeretnénk korán reggel újra jönni, mielőtt a múzeum kinyit, hogy pár felvételt készíthessünk turisták nélkül. A helyi múzeumkomplexum nyitva tartási ideje főként a turistabuszok menetrendjéhez igazodik; ezek hozzák a tömegeket a piramisokhoz. A komplexum 8–4-ig tart nyitva, a nap hátralévő részében védett katonai bázissá válik, amellyel nem óhajtottunk bajuszt akasztani.

Kora reggel, 30 perccel nyitás előtt ott vagyunk a múzeum bejáratánál, próbálván meggyőzni az őröket pénzzel és szóval, hogy engedjenek be. Hiába! Elvárásainkkal ellentétben a kapuőröket a pénzünk nem érdekli.  El sem mondhatom, milyen idegesek vagyunk, miközben a fotózásra várunk. Másfél óra eltelte után végre bejutottunk az első helyszínre, ahol újabb akadályokba ütköztünk.

Gyakorlatilag minden helyi ember a piramisok közelében él, hogy így vagy úgy pénzt keressen. Hallottunk tevehajcsárokról és másfélékről, de az őrökről semmit. Kiderült, hogy az egyenruhás rendőrökhöz még csatlakoznak a civilruhás rendőrök, a civilruhás katonák, valamint a múzeumi személyzet minden piramis mellett. Nehéz lett volna megmondani, kinek van nagyobb hatásköre.

Hinda azt javasolta, a katonákkal beszéljünk, hogy elkerüljük a további problémákat. Felkészültünk erre, és egy hosszú megbeszélés után, amit Szergej egy magas tevehajcsárral folytatott, aki fehér köntösben és fejére tekert sálban volt jelen, engedélyt kaptunk a helikopterünk reptetésére. Addigra már teljesen kész voltam a bizonytalanság és a hőség miatt, mivel nem volt garancia rá, hogy a felszerelésünk jól fog működni a plusz 35 fokban árnyék nélkül. Szerencsére azonban minden jól ment, két sikeres repülést teljesítettünk.

Átmentünk a másik helyszínre, amikor is leszállás után megfordult a szerencsénk. Az egyik „civilruhás” tiszt telefonált, mire eljött az egész hadsereg, hogy letartóztasson bennünket.

A múzeum hivatali épületébe toloncoltak. Nagyjából húsz ember volt jelen, némelyek egyenruhában, mások nyilván a múzeum alkalmazottai. Nehéz volt kitalálni, ki itt a parancsnok. Először sokat kiabáltak, vezetőnk nagyon elsápadt, és alig volt képes pár szót lefordítani számunkra. Végül a múzeum egyik menedzsere úgy döntött, megnézi a fotókat, ezért elkobozta a memóriakártyáinkat. Miután ellenőrizték „értékes munkánkat”, a múzeumi hatóság azonnal hangot váltott, és a légkör megenyhült körülöttünk. Mindenki látni akarta „varázslatos készülékünket”, ami a piramisokat körberepülte. Hinda végre lefordította, mit mondott a hatóság: „Mindent kiadunk 5-10 percen belül.”

Ez az 5-10 perc végül négy órává vált, miközben ügyet sem vetettek ránk; emberek jöttek-mentek, lehetetlen kívánságokkal álltak elő, felhívták a kulturális minisztert, a rendőrfőnököt, meg még ki tudja, kiket. Képzeld el egy egyiptomi utcai piac tízszeresét, akkor talán képben leszel.

El kellett mennünk a rendőrségre (ott belefutottunk az ország miniszterelnökébe véletlenül, nem kamu!), hogy lemondjuk a rendőri kíséretet a fotózásunk idejére; a múzeumi emberek nem akartak engedélyt adni kíséret nélkül.

A nap végére majdnem minden formaságot letudtuk, és a megbeszélés már csak a fotózás végső díjára szorítkozott. Az egyiptomiak ezer amerikai dollárt akartak. Minden hivatalos lenne átvételi elismervénnyel és egyéb papírokkal. Természetesen olyasmi nem szerepelt a papírok között, mint hivatalos engedély légifotózásra, csak arra kaptunk ajánlatot, hogy vegyünk egy engedélyt professzionális fotózásra. – Ha a levegőből fotóznak, biztos professzionálisak! – mondták. Némi további alkudozás után az árat levittük 800 dollárra, meglett a papír és a rendőri kíséret.

Engedélyünk a piramisok teljes területére vonatkozott. A rendőrök megvédtek az idegesítő áthaladóktól és helyi kéregetőktől. A múzeum vezetősége odaengedett a szfinxhez fél órával a tömeg előtt, amiért igazán hálásak voltunk. Sajnos azonban az emlékmű lábának archeológiai platójára nem juthattunk fel, így csak oldalról fotózhattunk. Reméltem, hogy helikopterünk különleges arculatot tud adni a szfinxnek a hiányzó orra felől a szeme felé. Minden rendben ment.

A nap végére igazi jóbarátok lettünk a kísérőinkkel, el se akartunk válni tőlük. Csak a múzeum helyettes igazgatója sürgetett: – A múzeum katonai zóna!

Az utolsó turisták délután négy körül hagyták el a területet, nekünk pedig 4:30-ig el kellett mennünk, hogy kísérőinknek ne okozzunk nagy problémát.

Azon a napon a híres, gyönyörű, régi Muhammad Ali mecsetet is fotózni akartuk, amely Kairó közepén áll. A folyamatos tüntetések miatt vezetőnk nem akart velünk jönni. Miután a múzeum személyzete is egyetértett Hinda szavaival, úgy döntöttünk, ezt kihagyjuk.

Olyan fáradtak voltunk, hogy amint a párnára hajtottuk fejünket a szállóban, azonnal el is aludtunk. A szálló alig pár sarokra volt a piramisoktól. Másnapra már hazautunkat terveztük.

A repülőtéren egy biztonsági átvilágító tiszt azt mondta, Egyiptomba tilos helikoptereket csomagban behozni. Rövid vita és húsz dollár után udvariasan átengedett. Második táskánkat a másik helikopterrel szintén elkapták, de az csak 10 dollárba került.

Itt vagyunk – Szergej és én – egy kávézóban a notebookkal, nézzük a képeket, amíg a repülőre várunk, közben olvassuk a híreket: 19 embert öltek meg tegnap Kairóban a tüntetésen a Tahrir téren… Egyiptom nagyszerű ország. Nagyon szereti a turistákat. Ahogy az egyik múzeumőr mondta: – Egyiptomnak csak két árucikke van: a turizmus és a Szuezi-csatorna.”

Az arab közmondás szerint: A világ fél az időtől, de az idő a piramisoktól fél.