Scud-vadászat a levegőből

A Kuvait felszabadítására felálló koalíciós erők 1991. január 17-én éjszaka indították támadásukat az irakiak ellen, a következő éjjel, helyi idő szerint ugyancsak két órakor megtörtént az első igazi ellencsapás, igaz, nem a szövetségesek, hanem a háborúban nem álló Izrael ellen, összesen nyolc Scud-dal. Innentől kezdve meghatározó kérdése lett az első Öböl-háborúnak, hogy sikerül-e megtalálni és megsemmisíteni az elsősorban a civil lakosságot fenyegető iraki rakétákat.

Irak komoly készletekkel rendelkezett az eredeti, szovjet R-17 Elbrusz (SS-1C Scud-B) taktikai ballisztikus rakétákból, illetve azok helyben továbbfejlesztett, átalakított változataiból, az Al-Husszein és az Al-Hijarah rakétarendszerekből. A változattól függően 300-650 kilométeres hatótávolságú, nem irányított föld-föld rakétákat földi eszközökről, a szovjet MAZ-543-as indítójármű mellett a szintén helyben készült Al Nida és Al Waleed járművekről is használtak.

A rakétákat nem csupán a háborúban részt vevő Kuvait és Szaúd-Arábia ellen indították el, hanem – a szövetséges koalícióban részt vevő arab és más muszlim államokat leválasztani igyekezve – Izrael ellen is. Az alacsony pontosság és a hirtelenjében Izrael védelmére telepített MIM-104 Patriot légvédelmi rakéták több sikeres elfogóakciója mellett is a robbanófejek halottakban, sebesültekben és anyagiakban mérhető, komoly károkat okoztak.

Az első Scudokat a január 17-én megindult szövetséges támadások után következő éjszaka lőtték ki. Irak legyőzéséig 88 rakétaindítását jegyezték fel, ebből 46 elérte a környező szövetséges országok területét, túlnyomó többségük, 42, Izraelben csapódott be vagy felette fogták el az elhárító rakéták. Valamennyi hagyományos robbanófejjel volt felszerelve, de mivel Szaddam Husszein a háború előtt és alatt is kémiai robbanófejekkel fenyegette Izraelt, az ottani hatóságok kénytelenek voltak az ország teljes lakosságát a légiriadók idején gázálarcban hermetikusan zárt helyiségekbe küldeni.

Mivel óriási politikai veszélyt jelentett volna Izrael belépése a háborúba Irak ellen, így a szövetséges erők nagy energiát fektettek a ballisztikus rakéták és a rakétaindító járművek felkutatásába, megsemmisítésébe. Ebben a főszerepet a hadműveletben részt vevő légierők játszották, melyek gépei folyamatosan jártak felderítő és megsemmisítő bevetésekre. Mivel ekkor még a távolról irányított felderítő repülőgépek száma és képessége a töredéke volt a mai állapotokhoz képest, így a különböző felderítő, támadó és vadászbombázó repülőgépek játszották a főszerepet. A földön eközben a különböző országok különleges erői igyekeztek felderíteni és a támadások számára megjelölni a mobil indítóállásokat. Legmagasabbról pedig az amerikai infravörös felderítő műholdak keresték az indítások óriási, álcázhatatlan hőjelét, és riasztották a légvédelmi Patriot-ütegeket.

Már a január 17-én elindult támadás előtt szerepeltek a kijelölt célpontok között azok az objektumok, épületek, hangárok, melyek a szövetséges adatok szerint a Scud-rendszereket vagy azok elemeit rejtették. A megelőző csapásmérés azonban korántsem volt sikeres, így – mint említettük – nagy számban használták a Scudokat. Ezért a vadászat egészen február 28-ig, a tűzszünetig folyamatos volt. Az amerikai légierő állandó felderítő őrjáratokat végzett az ismert és feltételezett indítási zónák felett (elsősorban Nyugat- és Dél-Irak fölött). Ezek során nappal elsősorban az A-10A Thunderbolt II csatarepülőgépek pilótái keresték szabad szemmel a Scudokat. Éjjel pedig a LANTIRN infravörös felderítő- és célkövető, infravörös  kamerát is használó konténerrel, illetve a Raytheon AN/APG-70 szintetikus apertúrájú rendszerű, a földi célpontokról nagy felbontású radarkép készítésére alkalmas fedélzeti radarral felszerelt F-15E Strike Eagle-ök dolgoztak.

A háború lezárultát követő vizsgálatok során – bár a jelentések szerint körülbelül 100 indítójárművet semmisítettek meg a koalíciós légierők gépei és a földön harcoló különleges egységek katonái – nem sikerült konkrétumokkal alátámasztani a Scud-vadászat sikerét. Ennek elsődleges oka egyrészt a környező terep, és a lakott települések, hidak, utak rejtőzködési lehetőségeit maximálisan kihasználó iraki katonák ügyessége, a csalinak kitett rengeteg rakéta- és rakétaszállító-utánzat, másrészt az indítási zónák teljes felügyeletének hiánya. Ma már az állandó ellenőrzés és folyamatos felderítés könnyebb lenne, hiszen megfelelő mennyiségű, távolról irányított felderítő és támadó repülőgéppel valószínűleg már megoldható ez a feladat. Akkor és ott ez a technológia még nem állt sem az Egyesült Államok, sem szövetségeseinek rendelkezésére.

S hogy ez mekkora baj volt, arra a legsikeresebb iraki Scud-találat is emlékeztet. 1999. február 25-én a Szaúd-Arábia keleti részén fekvő Dhahrant támadták az iraki ballisztikus rakéták. A dhahrani repülőtérre telepített MIM-104 Patriot-üteg nem működött, és a közelben működő másik üteg nem észlelte az indított rakétát, valószínűleg szoftverhiba miatt. A leszállóágban lévő rakéta több darabra tört, és robbanófeje egy, az amerikai erők egyik raktárépületét találta el Dhahran Al Khobar külvárosában. A robbanásban és az azt követő tűzben 28 amerikai katona veszítette életét, s több mint százan sérültek meg, sokan súlyosan. Helikopterek segítségével eltérő adatok szerint 70-100 sérültet szállítottak egy amerikai tábori és öt szaúdi kórházba.