Légikonfliktus: akarod, hogy behúzzak egyet?

Egy irányítás nélküli reptérre tartottam. Gyakran jártam ott, így ismertem a körülményeket és az unicom-frekvenciát. Nem fáradoztam lapozással, mellékletekkel, se a NOTAM ellenőrzésével. Öt percre a céltól megadtam a pozíciómat, közöltem szándékaimat és kértem egy reptéri megbízottat. Semmi válasz. A körön nem hallottam más gépet, így egyenesből folytattam a megközelítést.

Ahogy közelebb értem, láttam egy felszálló gépet, tehát kifordultam a pályairányról egy körre, és újból hívtam őket. Semmi. Aztán látok ám egy másik gépet is érkezni egyenesből, hátszélben. Még elég messze volt, így félhátszélben eléje fordultam, és újból rádióztam. Aztán ellenőriztem a rádió szűrését. Működött, de senki nem szólt bele. A rádióval feladtam a próbálkozást, inkább a forgalomra figyeltem, és befejeztem a leszállást. Kifordultam a pályáról, az állóhelyre gurultam.

Utasommal együtt kimásztunk a gépből, és a klubházhoz sétáltunk. A repülőiskola pultja mögött volt egy hirdetőtábla, amelyre kiírták, hogy a reptéri unicom-frekvencia megváltozott. A hatályos dátum egy hónapos volt. Ejnye.

A családiasság lustaságot szül. Ez engem is elkapott: na jó, semmi baj nem történt. Agyilag elraktároztam az új frekvenciát, és máris örültem, hogy itt lehetek e kedves emberek között. Aztán láttam a mögöttünk leszálló gépet begurulni az állóhelyre. Alighogy a légcsavar leállt, egy ifjú repülőoktató ugrott ki belőle, és egyenesből rástartolt a klubházra. Berobbant az ajtón, és bömbölt: – Ki repült azzal a piros géppel, ami most szállt le?!

– Én – feleltem. Odaugrott hozzám, az arcát szinte belenyomta az enyémbe.

– Maga milyen frekvenciát használt? – kérdezte fenyegetően.

Elismerhettem volna a hibámat, de ez a fickó túl durva volt. – Miért kérdezi? – reagáltam óvatosan.

– Mert egyáltalán nem rádiózott, és elém vágott a körön – kiabálta. – Nem tudja, hogy itt a frekvencia egy hónapja megváltozott?! – arca már komolyan vöröslött.

A kis helyiségben ténykedő öt másik ember mindent abbahagyva meredten ránk figyelt.

– De tudom – feleltem olyan nyugodtan, ahogy csak telt tőlem.

– Tudja-e, szép beszédű idegen, hogy összeütközhettünk volna?! – ordította. – Törvényellenes úgy repülni, hogy nem ismeri a fontos információkat. Bele kellett volna néznie a legfrissebb mellékletekbe és meghívni a NOTAM-ot.

E reptéri marconának igaza volt, ő tudta a helyes frekvenciát. Ha én is tudtam volna, az az én leszállásomat is biztonságosabbá tette volna. Ha azt hitte, az élete veszélyben volt, még leckéket kell vennie, hogyan osszuk meg a forgalmi kört másokkal. Úgy éreztem, nem kíváncsi eszmefuttatásaim e részére, ezért így szóltam: – Köszönöm. Észben fogom tartani legközelebb.

Őt azonban nem lehetett ilyen könnyen lenyugtatni. Az arca már a bíborszínt közelítette.

– Az olyanok, mint maga, a repülést veszélyeztetik! – kiabálta. A helyiségben lévő többiek elé állt, mint egy vezérszónok. – Ha úgy repül, mint ha az egész ég a magáé lenne, jobb, ha gyorsan eltűnik, mielőtt megöl valakit!

– Na jó, ha maga soha nem követett el hibát, én majd fogok – vágtam vissza. Mondanom sem kell, ettől még jobban feldühödött.

Sokféle pilóta van. Egyikünk sem tökéletes. A repülésben együtt vagyunk jóban és rosszban. Ha segítjük egymást, biztos jobbak leszünk.

Az ellenem hadba szállt oktatónak igaza volt abban, hogy hibáztam, de normális hangon is megkérdezhette volna, vajon tudtam-e az új frekvenciáról. Egy ordítozótól azonban senki nem óhajt leckét venni. Hitelét vesztette a repülőiskola ott lévő tagjai előtt is, és rászorított, hogy magamat védjem ahelyett, hogy tanuljak valamit. Emlékeztetni akartam rá, hogy ezen a kis reptéren még a rádióhasználat sem kötelező. Gondoltam, megkérdezem, vajon úgy repül-e, hogy közben papírokat olvas ahelyett, hogy kinézne az ablakon, de úgy láttam, nincs abban az állapotban, hogy figyeljen rám. Az lett a benyomásom, hogy ez a srác a karrierje részének tekinti, ha utazhat a pilótákra, akik a rossz frekvenciát használva érkeznek. Talán még az is ő volt, aki a frekvenciaváltást erőltette, így talált magának szónokolni valót. Mivel folytatta tirádáit, viszketett az öklöm, hogy orrba vágjam. Nem tettem, de nagyon szerettem volna. Mivel többé nem válaszoltam neki, kénytelen volt feladni és elviharzani.

Azon a napon apám volt az utasom. Még akkor tanult repülni, amikor minden gyakorlógépnek farokkereke volt és rádiója nem. E kaland idején nyolcvanas éveiben járt. Oldalt állva figyelte az oktató kitöréseit. Most odajött, méretet vett a felindulásomról, aztán kis mosollyal ennyit mondott: – Szép fogadóbizottság…

Lehiggadtam rögtön. Fújtam egy nagyot akkor és ott, hogy kedves lehessek más pilótákhoz függetlenül attól, mennyire hülyék vagy elutasítók.

Későbbi repülő-pályafutásom során történt, hogy egy nagyteljesítményű, egymotoros repülőgép pilótája elém gurult egy irányítás nélküli repülőtéren. Az egyetlen pálya rövid volt. A buló azt jelezte, hogy a 06-os pálya használatos. Így volt egész nap. A pilóta azt rádiózta, hogy visszaküldték a 06-osra. Én közben mögötte vártam. A pilóta ekkor északkeletre fordulva a 24-es pálya végére gurult. Meghívtam rádión: – Guruló repülőgép, rossz irányba megy, ha a 06-osról akar felszállni.

Csend volt, miközben a gép folytatta a gurulást, aztán megállt. A pilóta, gondolom, megnézte a szélzsákot, és próbált dönteni, kinek van igaza. Végül tett egy kört, és a másik irányra állt. – A szél biztos megfordult – mondta a rádióba.

Azt hiszem, megmentettem a srácot a szégyentől, a költségtől, meg a fájdalomtól, hogy egy 100 ezer dolláros géppel próbáljon felszállni erős hátszélben a rövid pályán. Jól esett volna, ha azt mondja: „OK, köszönöm”, de ehelyett az egója válaszolt. Akkor az én képem vált vörösre. Szerettem volna megnyomni a mikrofon gombját, és azt mondani: „Szívesen, te hálátlan farok!” Eszembe jutott az ordító oktatóval történt incidensem, ezért inkább lassan lehiggadtam.

Úgy hiszem, a legtöbb pilóta nem beszéli ki a dolgokat eléggé. Legtöbben a konzervatívok, konfliktuskerülők tömegébe tartozunk. Ha azt halljuk, látjuk, hogy egy másik pilóta hibázik, inkább csak a gondolatainkban reagálunk.

Ha azt látod, hogy egy repülőembernek oldalba bökésre van szüksége, hogy a jó irányba álljon, tedd meg, de kedvesen, hogy aztán inkább megköszönhesse, mint hogy orrba vágjon. Ha pedig más pilóták kisegítenek, hagyd az egódat kívül, és köszönd meg nekik.

Garth Wallace

UNICOM: Universal Communications; levegő-föld kommunikáció, amelyet magántársaság üzemeltet olyan reptereken, ahol nincs légiirányítás

NOTAM: Notice to Airmen; a légi közlekedésben részt vevők folyamatos tájékoztatása