Az első ballon, az első repülés

Az, hogy a tűz fölött a pernye felfelé száll, megszokott látvány sok ezer éve az emberiség számára. Az, hogy egy, a tűz fölött szárított ing is képes felemelkedni, ha belebújnak a meleg gázok, az már nyilván nem mindenki számára volt tapasztalat. De hogy mindettől, no meg Gibraltár ostromának tűzvészétől valakinek a repülés, végső soron az emberi repülés megoldása jusson eszébe, ahhoz azért egy olyan remek és izgalmas, mondhatni optimista korszak kellett, mint a francia felvilágosodás világa.

És ugyancsak szerencsésen alakultak a nagy áttöréshez az emberi tényezők – egy jeles család sok gyermeke közül kettő, az egyik egy izgága feltaláló alkat, a másik pedig egy jó üzletember: ez volt a Montgolfier fivérek ideális párosa. A kísérleteket Joseph-Michel kezdte, aztán bevonta bátyját, Jacques-Étienne-t, akivel aztán elkészült a modellek után az első, szabad repülésre szánt eszköz. A ballon alapanyaga vászon volt, belülről ezt papírral bélelték, hogy az értékes emelőgáz el ne szökjön belőle.

Itt érdemes megállni egy pillanatra: a nagy felfedezések, Amerikától kezdve, olykor nagy félreértések eredményei. A testvérekkel párhuzamosan mások is próbálkoztak már repülőképes ballonok készítésével, és meg is találták a megfelelő eszközt a levegőnél könnyebb hidrogén formájában. Joseph, amikor a tüzet, a ballon fűtését választotta, nem a meleg levegőt, hanem a tűz fölötti füstöt hitte valamiféle különös új gáznak, amely a hidrogénnél is könnyebben emeli a szerkezetet. Érdekes mellékterméke volt ennek a félreértésnek, hogy a feltaláló ráadásul úgy vélte, minél büdösebb a füst, annál jobban emel az a bizonyos gáz, ezért kifejezetten olyan anyagokat égetett a ballon szája alatt, amelyek kifejezetten kellemetlen szagokat gerjesztettek. De a lényeg persze nem a félreértés, hanem az eredmény.

1783. június 4-én, 230 évvel ezelőtt tehát megtörtént az első igazi ballonrepülés, a fivérek honában, Annonay városában. Először lehetett sok ezer tanúja annak, hogy egy ember alkotta szerkezet, egy 790 köbméteres, összesen 225 kilós valami a levegőbe emelkedik, tíz percig repül, eléri az 1600 méteres csúcsmagasságot, majd két kilométer megtétele után földet ér. Ez volt az a sikeres demonstráció, amelynek révén a kísérletekre felfigyelt az Akadémia, majd felfigyelt a király is, ennek a sikeres első repülésnek a révén építhette meg immár komoly támogatással a két testvér azt a ballont, amelynek kosarában már élőlények is repültek: egy kacsa, egy bárány és egy kakas, demonstrálandó, hogy az iszonyatos magasság nem biztos, hogy önmagában veszélyt jelent a szervezetre.

Majd miután az állatok túlélték a nagy kalandot, a jeles párfogók egyike, az Akadémia tagja, vegyész és feltaláló, Jean-François Pilâtre de Rozier is csatlakozott a csapathoz. Ő győzte meg XVI. Lajost, hogy az első emberes repülésre ne kivégzésre váró elítélteket küldjenek (ha nem éli túl, az sem baj, ha túléli, az sem, úgyis lecsapják a fejét). Így kerülhetett Rezier és egy megfelelően magas rangú katona, d’Arlandes márki 1783. november 21-én a ballon kosarába, egymással ellentétes oldalon, hogy kiegyensúlyozzák a szerkezetet, és hogy 910 méter elérése és kilenc kilométer megtétele után Párizson kívül simán leszálljanak.

Két érdekes momentum: repültek volna még tovább, mert volt még fűtőanyaguk, de közben tűz ütött ki, amit egyikük a kabátjával tudott elfojtani. A másik érdekesség: az első ember, aki a levegőben járt, valójában nem ez a repülő páros volt, hanem Jacques-Étienne, aki a szabad repülés előtti napokban vagy 24 méterre emelkedett egy próba során, igaz, ekkor a ballont még kötél tartotta.

Közben megtette első repülését az első igazi hidrogénballon is, amit Jacques Charles készített, és decemberben ez a szerkezet is szállított embereket. Mondhatni, hogy innentől kezdve kellemesen elszabadultak a dolgok. A madármintát követő, csapkodó szárnyú kísérletekhez képest a levegőnél könnyebb szerkezetek hamarabb bizonyítottak, és viszonylag biztonságosan repültek. Már a következő évben, 1785-ben egy bátor angollal és franciával a kosarában egy ballon sikeresen átkelt a Csatornán (bizony nem Bleriot volt az első). Igaz, azt, hogy a repülés nem kockázatmentes, épp Rozier sorsa bizonyította, aki a mondabeli Ikarosz után az aviatika első igazi áldozata lett, amikor ő is megpróbálta a csatornarepülést, de kigyulladt és lezuhant a ballonja.

A levegőnél könnyebb szerkezetek csúcskonstrukciói, a gázzal töltött szilárd léghajók még a múlt század első évtizedeiben is magának a megoldásnak tűntek, hiszen a Zeppelineknek sikerült megoldani azt, amit addig soha, vagyis hogy egy ilyen szerkezet kormányozható legyen, arra repüljön, amerre a személyzete akarja. De a levegőnél nehezebb repülés 1903-tól olyan rohamos fejlődésnek indult, hogy a léghajók visszaszorultak, kiderült róluk, hogy még ha irányíthatók is, akkor is sokkal inkább kiszolgáltatottjai az időjárásnak, mint a repülőgépek.

Viszont érdekes volt látni, ahogy a hetvenes-nyolcvanas években beindult a ballonrepülés reneszánsza. A szuperszonikus gépek korszakában egyes megátalkodott repülőemberek egyre inkább kezdték keresni a visszatérést a természetközeli, csendes, lassú, egészen másfajta repüléshez, és amint Lilienthal után ismét felfedezték az olyan szerkezeteket, mint a sárkány és a siklóernyő, úgy indult újra Montgolfierék után kétszáz évvel a ballonrepülés is. A hőlégballonozás egyike a legszebb repülési formáknak, jól kialakult a biztonságos technikája, szabályrendszere. Egy szép alkonyi táj fölött, a lenge szellővel csendben sodródva nézni a néhány száz méterre alattunk lassan elvonuló világ apró szépségeit, vagy épp a domborzatot követve, földközelben, akár egy tó felett áthúzva gyönyörködni a víz játékában – ennél békésebb élmény kevés adatik meg az embernek. Közben olykor-olykor megszólal a gázégő, de az a lényeg, hogy bőven van idő gyönyörködésre, annak élvezetére, hogy repül az ember.