Egyedül a Föld körül
Hősöket termő idő volt a két világháború közti durván két évtized. A kor egyik kiemelkedő figurája, akit Magyarországon talán kevésbé ismernek, mint mondjuk Lindberghet, a földkörüli repülések hőse volt: Wiley Post, aki először navigátorával, Harold Gettyvel, majd 1933 júliusában, tehát nyolcvan évvel ezelőtt elsőként egyedül repülte körbe a bolygónkat. Ez a különös amerikai amilyen fényes repülőkarriert élt meg, olyan rövidet: mindössze 37 évet élt, és csak 26 évesen kezdte a repülést, igaz, előtte is volt bőven része kalandban, nehézségekben: kevés volt az iskolája, annál több az élettapasztalata, akár mint olajmunkásnak, akár mint korábban – bizony – autótolvajnak, illetve mert le is bukott, börtönlakónak.
Pedig már 1913-ban, tizenöt évesen beleszeretett a repülésbe, amint meglátta egy tolólégcsavaros Curtiss bemutatóját, aztán szeretett volna katonai pilóta lenni, de pechére hamarabb véget ért az I. világháború, mintsem hogy eljusson a repülőkiképzésig. Legalább tanult addig rádiótechnikát, aminek később nagy hasznát vette.
Olajmunkásként érte az a baleset, amelyben elvesztette fél szemét, de kárpótlásként kapott annyi pénzt, amiből megvehette első repülőgépét. Két évig volt egy a korban elterjedt, mai szemmel nézve kissé őrült légitevékenység részese, egy repülő cirkusz ejtőernyős artistája, majd különféle vargabetűk után oklahomai olajmilliomosok légi sofőrje lett. Így jutott hozzá a kor egyik legragyogóbb konstrukciójának repüléséhez: a Lockheed felsőszárnya, gyönyörűen áramvonalazott, burkolt futóműves csillagmotoros gépe, a Vega, amellyel olyan, nálunk is ismert nagy pilóták is repültek, mint Amelia Earhart, vagy az újabb felfedező útjait repülő Lindbergh. A tulajdonos lánya után Winnie Mae néven híressé vált repülőgép Posttal a botkormány mögött 1930-ban megnyerte a kor egyik legjelesebb versenyét a Chicago – Los Angeles távon, 9 óra nyolc perc és két másodperc volt a repült idő.
Nem Post volt az első, aki a levegőben kerülte meg a földet: ezt megtette korábban egy német óriás léghajó, a Graf Zeppelin, na de az egy egész hadseregnyi ember volt a Winnie Mae kétfős legénységéhez képest. Nem beszélve arról, hogy Hugo Eckener az óriás szivarral 21 nap alatt ért körbe, míg Post és navigátora, Getty nyolc nap alatt repülte körbe a bolygót. Harbour Grace volt az amerikai kontinens keleti pereme, ahonnan továbbrepültek Hanover és Berlin érintésével Moszkvába. Aztán Novoszibirszk, Irkutszk, Habarovszk, Nome volt az európai-ázsiai szakasz néhány főbb állomása, végül Fairbanks, Edmonton és Cleveland után következett nyugat felől a kiinduló repülőtér: a Roosevelt Field.
A három évvel későbbi, 1933. július 15-étől immár szólóban végrehajtott földkörüli repülés hasonló útvonalon zajlott, csak épp a Winnie Mae alaposan átalakult közben: a navigátor helyét átvette az akkoriban még egyáltalán nem szokásos felszerelésnek számító rádióiránytű és robotpilóta, és ez lett végül is Post igazi elsősége: a magányos pilóta földkörüli útja. New Yorkból, a Bennett Fieldről indult, és 26 óra alatt egyhuzamban repült el Berlinig. Moszkvában a robotot kellett javítani, a szibériai leszállóhelyeken is volt műszaki gondja a géppel, ennek ellenére Habarovszkba tíz órával korábban ért el, mint három évvel korábban, amikor navigátorral repült.
Az amerikai kontinens felé közeledve megint elromlott a rádióiránytűje, kénytelen volt leszállni egy apró alaszkai bányászváros apró repülőterén, ahol megsérült a légcsavarja és az egyik futója. Fairbanksbe vitték javítani a propellert, a futósérülést a helyi bányászok hozták rendbe, aztán repült tovább, és ami lehetővé tette az új rekordot: a kanadai Edmontonból New Yorkig le sem szállt, 21 órával volt rövidebb az útja, mint a három évvel korábbi navigátoros csúcs.
A többi már csak szűk két év története: Post a távolságok után a magasságot is meghódította. A maga tervezte és jórészt maga készítette magassági ruha, sisak és oxigénellátó rendszer révén volt képes felemelkedni először negyvenezer, majd ötvenezer lábra. Végül összekapcsolta a sebességet és a magasságot: a turbófeltöltős Vegával magassági ruhában az először általa tapasztalt jetstream segítségével 7 óra 19 perc alatt repült a kaliforniai Lockheed-reptér, Burbank, és az ohiói Cleveland között, közben időnként majdnem 280 mérföldes földhöz viszonyított óránkénti sebességet ért el.
1935-ben barátjával, Will Rogers jeles színésszel, humoristával, újságíróval azon a vonalon indult észak-északkelet felé, amelyet korábban kétszer a földkörüli utak hazavezető szakaszaként repült: ahogy Lindbergh azokban az években egy Siriusszal a dél-atlanti átkeléseket derítette fel, úgy Post és Rogers egy úszótalpas Lockheeddal a legjobb északi vonalat kereste a majdani személy- és postaforgalom számára a Csendes-óceán amerikai partvidékétől Oroszországig. A felderítő utak egyikén azonban csúnya köd állta útjukat. Kénytelenek voltak visszafordulni kiinduló pontjuk, Barrow felé, de előtte nem sokkal le kellett szállniuk egy tavon, mert eltévedtek. Mikor kiderült, hogy nincsenek már messze a célponttól, úgy döntöttek, ismét felszállnak.
Innentől kezdve kétféle magyarázat kering a balesetükről: az egyik szerint a nem megfelelő úszótalpak miatt a gépük túlságosan orrnehéz volt, és ezért vágódtak át felszállás közben a vízbe. A másik magyarázat szerint viszont éppenséggel faroknehéz volt a gép, mert az elülső tankot kifogyasztották, de sietségükben elfelejtették átállítani a csapokat: felszállás közben ezért a motor nem kapott benzint az elülső üres tartályból és leállt, a hátsó teli tank miatt amúgy is faroknehéz Lockheed pedig a kellő vonóerő hiányában megemelte az orrát és átesett. Akárhogy is történt, a két jeles repülőember a becsapódáskor azonnal életét vesztette. Barrow reptere Alaszkában ma az ő nevüket viseli.
Lindbergh mellett Post a másik legjelesebb amerikai aviatikusként vonult be a repüléstörténetbe és lett megbecsült tagja az aviatika washingtoni „Hírességek Csarnokának”. Nagyon durván fogalmazva: fél szemmel is távolabb látott, mint kortársai túlnyomó többsége. Vagyis Wiley Post igazából a mai modern repülővilág úttörője volt, aki a nagy távolságok berepüléséhez a magassági repülés kutatását tartotta fontosnak, és azért is kereste az utat a sztratoszféra felé, mert így látta elérhetőnek azt az álmot, amivel szintén komolyan foglalkozott, de amihez még több mint tíz kellett, hogy elteljen: a szuperszonikus repülést.
Nem egyszerűen rekordokat repült. A „messzebbre, magasabbra és gyorsabban” számára nem szlogen volt, hanem a jövő közforgalmi repülésének három legfontosabb jellemzője. Hogy közben az életébe került az új dimenziók keresése, jelezte: kell, legyen egy negyedik meghatározó minősége is a repülésnek, a biztonság.
