Hamvába holt égi remény 2.

Sorozatunk olyan gépekről szól, amelyekből nem készült sok, sőt inkább mondhatni, nagyon kevés készült, mondjuk akár csak egyetlen példány. Ami elsőre ugye akár azt is jelenthetné, hogy sikertelen kísérletekről, zsákutcás konstrukciókról van szó. Mégis lehetett fontos szerepük a repülés történetében, mert az az egy (két) furcsa, sorozatgyártásra soha nem kerülő, esetleg nem túl jóindulatú, nem túl biztonságosan repülő példány is sok-sok fontos tanulsággal szolgált a következő gépgeneráció fejlesztőinek. Az első részben a őslopakodót mutattuk be, most következzenek az ősűrsiklók.

A Martin Marietta X–24B kísérleti repülőgépet az Amerikai Légierő és a NASA közös, PILOT nevű programja keretében fejlesztették ki 1963–1975 között. Céljuk az volt, hogy megvalósítsák a repülő test* koncepcióját, s kikísérletezzék a többször felhasználható űrhajók hajtómű nélküli légkörbe visszatérését és leszállását. Ezt az elvet használták az amerikai űrsiklóprogram űrrepülőgépei is. A program során vizsgálták azt is, hogy a pilóták képesek-e egy szárnyak nélküli, a légkörbe visszatérő gépet nagy magasságból pontosan irányítani, egészen a kijelölt repülőtér pályájáig. Mivel többször felhasználható űrhajóról volt szó, ez alapkövetelménynek számított a programban, hiszen csak így biztosítható az űrhajó épségének megőrzése és újbóli indításának lehetősége.

Az X–24B tervei egy kisebb, már 1966–67 között kipróbált járműből, az X–23 Prime kísérleti repülőgépből származnak. A „felnagyított” formától azt várta a légierő vezetése, hogy egy, a Titan III-as hordozórakétára illeszthető, ember vezette, többször felhasználható űrjármű prototípusához vezet el. A kísérleti géppel 1969. április 17-e és 1971. június 4-e között összesen 28 indítást hajtottak végre. A tapasztalatok elemzései után a gép átalakításáról döntöttek.

Az X–24B 36 indítása során bebizonyította, hogy pontos visszatérés hajtóművek nélküli szerkezettel kivitelezhető. A gép 1873 kilométer per óra maximális sebességet ért el, és 22,59 km magasságig emelkedett. Az utolsó hajtóműves felszállást Bill Dana végezte, ő volt az X–15-ös utolsó felszállásának pilótája is hét évvel korábban. Az X–24B utolsó felszállásai során két pontos leszállást sikerült végrehajtani betonpályára az Edwards támaszponton; ez bizonyította, hogy hajtómű nélkül is sikeres lehet a visszatérés. Az utolsó mérföldkő is helyére került abban a programban, amelynek segítségével megírhatták a NASA űrsiklójának „repülési tervét”.

A rakétahajtású „laposvas” összesen 10 siklórepülést és 26 hajtóműves felszállást hajtott végre a program végéig. 1975-ben ért véget a pályafutása, s munkájával igazolta a „repülő test”-koncepciót. Ez a gép tehát – a címtől eltérően – valóra váltotta a reményeket.