Harmadikon

Joó Ferenc   ·   2012.05.16. 14:30
Harmadikon_400

Az életet természetesen a húszas-harmincas években sem tudnám elképzelni vasút nélkül. Legalábbis, ha Móra Ferenc nyomdokait követem. Mi tagadás, ő számomra az egyik legkedvesebb magyar író. Arról az alföldi parasztvilágról örökített meg sok érdekes, és nem utolsó sorban humoros történetet, amelyben – részben – én is felnőttem.

Móra többször is írt a vasútról, ami nem véletlen, hiszen akkoriban a motorizáció sokkal alacsonyabb fokon állt, mint manapság. Akkoriban a vasút volt a közlekedésben az úr. Nem akarom most senkibe sem belesulykolni a kérdést, hogy van-e korreláció a vasúton uralkodó rend és az országban uralkodó viszonyok között. Az biztos, hogy politikai csatározások már akkor is voltak, de talán némileg szolidabban, mint mostanában.

Azokban az időkben – Mórát idézve – az egymással haragot tartó emberek vagy urazták egymást az öcsém-bátyámozás helyett, vagy destruktívnak titulálták a másikat. A vasút viszont aranykorát élte, és meg vagyok róla győződve, hogy még Trianonban erősen megcsonkított állapotából fejlődve is segített beindítani az ország gazdasági vérkeringését.

Ma már más világot élünk, és nem szeretném, ha bárki abba a tévhitbe esne, hogy én vissza akarom állíttatni az idő közben megszüntetett alföldi mellékvonalakat, gazdasági és erdei vasutakat. Ám nem árt néha felidézni hangulatukat, különösen, ha vasútbarátnak születtünk!

Igaz, mások is írtak abban az időben a vasútról, és maga Móra Ferenc is több ízben tesz említést róla novelláiban, szóljon az Károlyfürdői kúrákról vagy a zsiráfok utaztatásáról. Van viszont egy olyan pároldalasa, ami a minap jutott eszembe, a Debrecen környéki homokos földutakon túrázva. Méghozzá azért, mert a homokban sokkal csendesebben halad a szekér, mint a város köves utcái között. Eme feladvány megfejtéséhez pedig el kell olvasni Móra alább idézett művét!

Harmincas évekbeli hangulat a szentendrei skanzenvasúton (fotók: Joó Ferenc)

Csak a falbavésett Graffiti árulja el, hogy a harmadik évezredben járunk...

Vasút akar lenni című novellájában először arról ír, mennyire akarták a Szeged környéki tanyák lakói a vasutat:

„Hiszen minden jól van úgy, ahogy van, de mégiscsak más lenne az, ha ott pöfögne el a gőzös a tanya sarkán, és ahhoz lehetne igazítani az órát. Aztán meg az is szép lenne nagyon, hogy bakterház is lenne a kukoricák közt, és ott állna a bakter, és piros zászlóval köszöngetne a gazdáknak és gazdasszonyoknak, akik emberségesen visszabólongatnának. A nagy vasúton az ilyesmi nem szokás, az az államé, ahhoz semmi közünk, de az egészen más, ha az ember a saját tanyai vasútján ül. Akkor kötelessége visszaköszönni a bakternek, hozzágondolván azt, hogy »no, látod, tégöd is mink töttünk úrrá!«.”

Aztán változott a helyzet, az első világháborút követő években nehezen indult meg a kisvasút ügye:

„– De bolondokat beszél kend, bátya! Hát úgy lesz, mint eddig volt. Kiüzen kend a béresnek, hogy hozzon be takarmányt.

– No, látja! – kapta föl az öreg a fejét. – De akkor mög mire való a vasút, ha most is csak úgy lössz, mint azelőtt vót?”

Azért is szeretem Mórát, mert nagyon jól alkalmazta a tragédia és a komédia elemeit, és őszinte kritikái ellenére pozitív hozzáállása volt a legtöbb dologhoz, leginkább az emberekhez. Ez tükröződik sok happy enddel záruló történetében, mint itt is:

„– A polgármester úrhoz? Hát mit akarnak kendtek tőle?

– Fölkérjük, hogy ha mán rátörték a kórét arra a vasútra, legalább egy mögállót nekünk is juttassanak belűle. Mindönokvetetlen.”

Döcögés a fapadoson – még a jegyvizsgálót is álomba ringatja a pusztai andalgás

Alföldi hangulat – igaz, Mk48-assal

Mégis, legkedvesebb vasúti történetem Mórától nem ez, hanem a harmadik osztályon történő utazást leíró novellája. Nem azért, mert egy dohány- és pipafüsttel teli kupéban megtett utazásról emlékezik meg, hanem azért, mert élethű korábrázolást kapunk, sok vasúti motívummal tűzdelve. Ezeknek szinte mindegyike külön-külön tovább ragozható lenne, akár vasútbaráti, akár történelmi szempontból. Hogy csak néhányat említsek:

„Egészen más volna, ha például a toronygombaranyozók szaklapjának kiadóhivatali segédfőnökhelyettese lennék, és a keresztanyám jóban volna valamelyik társadalmi egylet alelölülőjével. Akkor nekem elsőosztályú szabadjegyem volna, és nemcsak a sürgönykarók állnának előttem haptákot, hanem az állomásfőnökök is, mikor a fönntartott szakaszomat megmutatnák.

...

Azt eszelték ki, hogy hivatalosan kértek a számomra egy utazásra szóló szabadjegyet. A kereskedelmi miniszter gyorsan intézkedett, értesítvén a Petőfi Társaságot, hogy a kérés teljesítésével az államháztartás büdzséjét megrendíteni nem lehet.

...

Hanem azért én nem haragszom, s a harmadik osztály ablakából is nyájasan fogadom a váltók mellett álló vasúti bakterek szalutálását. (Tudom, hogy nem nekem köszönnek, hanem a Rendnek, a Fegyelemnek

...

Ezek után be is ülhetnénk a harmadikba, ha az olyan könnyen menne. De hát először mindenféle udvarias vasutasok figyelmeztetik uraságomat, hogy a második osztály hátra van. Mikor aztán kinyilvánítom, hogy én csak a harmadikba igyekszem, akkor már nem igazít útba senki. Négy zárt ajtó után sikerült kinyitnom az ötödiket, amely aztán nem akar becsukódni.

...

Jánosszálláson azonban hátba üt valaki az ajtóval, és szidja a marha istenemet.

– Gyün a kalóz – morogja valaki, és ez öreg globe-trotter lehet ezen a tájon, mert a fiatalabb nemzedék már kalahuz-nak tiszteli a jegyeket követelő gentlemant, aki az én gyerekkoromban még a kondoktor címet viselte.

...

– Aj, az nem úgy volt – nyöszörögte az öreg. – Én tudok, mert én voltam már akkor kanászgyerek. Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta: "gyinnek rácok, megölnek benneteket", rác bakter mondta: "gyinnek magyarok, megölnek benneteket". Addig beszélte magyar bakter, rác bakter, még a népek csakugyan megöldösték egymást.”

Szélmalom az Alföldről – háttérben a Pilis vonulataival

Egyik legkedvesebb vasútvonalam: a bugaci

Még mielőtt Móra összes kötetét beidézném, hadd áruljam el, mi köze mindezeknek ahhoz a bizonyos DVD-hez!

Egy német forgalmistával a magyar borokról és turizmusról folytatott elektronikus levelezésem kellett ahhoz, hogy meg tudjam nézni a Piroska című filmet! Ez nem csak azért érdekes, mert az Eisenbahromantik „Besuch beim Piroschka” című epizódjához van némi érzelmi kötődésem! (Ugyanakkor megmagyarázza, hogy a kétezres évek legelején Magyarországon járt különvonatnak miért ezt a nevet adták.)

Az 1925-ben Magyarországon tett fiatalkori látogatását örökítette meg Hugo Hartung az Ich denke oft an Piroschka (Sokat gondolok Piroskára) című regényében, amely könyv formátumban is, de különösen az 1955-ben németek által készített film révén igen népszerűvé vált a német nyelvterületen. A már színes változatban vászonra vitt jelenetek különös képet rajzolnak a magyarságról és vendégszeretetünkről – szinte mondhatni, hogy Indul a bakterházas kulisszák előtt!

A németekben a magyar pusztáról, és általában Magyarországról évtizedekig meghatározó képet rajzoló filmnek nagyon sokat köszönhet mind vendéglátóiparunk, mind – általánosságban véve – az ország idegenforgalma. Bár mondhatjuk, hogy hamis a felrajzolt kép, mégis ezért a képért jönnek el hozzánk nagyon sokan mind a mai napig a pénzüket elkölteni.

Részlet a filmből (forrás: outnow.ch)

Ennek ellenére, ismereteim szerint ezt a filmet Magyarországon hivatalosan a mai napig nem mutatták be! Ezért is küldte meg nekem a DB-nél dolgozó barátom DVD-n. Igaz, az interneten elvileg már elérhető a film, ennek ellenére nem hiszem, hogy sokan ismerik.

A történet lényeges jelenetei Hódmezővásárhely akkori külterületén, Kutasipusztán és környékén játszódnak, többek között az állomásépületben. A húszas évek vasútjának és az alföldi életnek nem pontos reprezentációja a film, de úgy gondolom, hogy harminc év távlatból pontosabb képet kaphatunk egyes elemeiről, mint ha most kellene megrendezni. Mindehhez persze el kell vonatkoztatni a hatvan évvel ezelőtti német producerek nyilvánvaló túlzásaitól.

Kutasipuszta felvételi épülete egykoron (forrás: vasutallomasok.hu)

.. és ma (forrás: vasutallomasok.hu)

Hogy ne áruljak zsákbamacskát, elárulom a helyszínt: a Kutasi puszta világából kialakult tanyaközpont mára faluvá cseperedett és Székkutas néven találni meg Magyarország vasúti térképén. Mind a mai napig felkeresik német turisták a Piroskás jelenetek pontos helyét kutatva.

Én viszont azon kesergek, hogy megszűnt az élet a bugaci kisvasúton. Igaz, abban is volt valami hangulatos, amikor Szegedről Békéscsabára az Orosházára Torgyán elvtárs köszöntésére indult asszonykórussal egy kocsiban utaztam az MD-szerelvényen, és az asszonyok végig énekelték az utat.

Ám kétségtelen, hogy a leginkább földhöz ragadt élményeim mindezek ellenére a bugaci kisvasúton születtek! Nem tudom, hogy Nagy Józsiék szinte már piroskás vendégszeretete vagy a barack pálinka az oka – vagy egyszerűen csak az, hogy én már nem utazhattam a nyolcvanöt évvel ezelőtt megépült Szegedi Gazdasági Vasúton!

Nemcsak a fotózásnak lett vége ezen a napon, de ez volt utolsó találkozásom is a bugaci kisvasúttal, a bezárás előtti hetekben

 

Kapcsolódó anyagok

A Nyíltvonalon blog bejegyzései

Kapcsolódó hírek