Határhegyi búcsú Hegedűs Dezsőtől

Repülőgépek és pilóták, nagy dumák és nagy sztorik. Ilyen személyiségre emlékezni sem a szokásos mód emlékezünk.

Furcsa alkalom az ilyen: ahogy gyülekeznek a résztvevők a gyászszertartásra, sokszor villan a mosoly az arcokon, ami mintha nem lenne illő a helyzethez, de hát olyan sok ember találkozik, itt és most, olyanokkal, akikkel olyan régen találkozott. Ráadásul, akinek okán itt vagyunk, annak az emléke is inkább mosolyt csal az arcokra, egyszerűen mert olyan személyiség volt.

Emlék? Hegedűs Dezső, de sokkal inkább Bratyó vagy Dezső bácsi, mintha szellemként is itt lenne, mert ahogy a hangár felől nézve nyílik a klubház ajtaja, a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő lép ki rajta. Aztán végignézne a határhegyi kicsit itt-ott kopott zöld pályán, és a maga keresetlen szavaival szólna valamelyikünknek, hogy zavarjuk már el ezeket a drága jó eszement kirándulókat a felszállómezőről, mert mindjárt indul Lajos Ancsája, és az ezer lóerővel pörgő sróf nem biztos, hogy jót tesz azoknak a konok fejeknek.

Aztán amikor Lajos bácsi (Both Lajos) Ancsája némi technikai gond miatt még mindig várakozik a pálya küszöbénél, megint csak lenne egy két találó fordulata arra, hogy mi a szösz történik ott a távolban. Közben nyilván belefolyna a társalgásokba, amelyek hol bizonyos ízületekről és egyéb bajokról, hol régi repülősztorikról szólnak, emlékszel, amikor a Dezső – kezdetekkel. És szinte hallom, amint keserű, de mégis vidám modorban utasítja el, hogy egy ilyen helyen, mint a repülőtér, a nyavalyáinkról dumáljunk.

És ahogy a vendégek felsorakoznak a rögtönzött emlékhely elé – urna, fénykép, virágok – arra döbbenünk rá: sokszor-sokszor épp ő lépett mikrofonhoz, hogy megemlékezzen egy elköltözött barátról, madáremberről. És most épp tőle búcsúzkodnak. Abszurdum.

Nem idézem az összes felolvasott szöveget, hiszen élettörténetét halálhírekor már közöltük, csakúgy, mint a hosszú időn át repülőszövetségi munkatárs, műrepülő Daka Olga visszaemlékezését, és Besenyei Péter szavait Bratyó humoráról, nomeg a nők, a szép nők iránti bölcsen egyértelmű tiszteletéről.

Hadd másoljam ide, amit szintén felolvastak, és amit egy másik társa írt róla, mindannyiunk Szentgyurija, Szentgyörgyi György oktatókapitány.

„Húsz évesen, 1976-ban kezdtem el repülni Őcsényben. 77-ben a Gemenci Bajnokságon a versenyvezető mellé osztottak be segédnek. Fogalmam sem volt róla, hogy ez mivel jár, inkább gépet tologattam volna, de megvigasztaltak a haverok, hogy »ne izgulj, szenzációs lesz a Dezső bá«-val”. Úgy is lett! De nemcsak azon a versenyen, hanem mindvégig a következő 30–40 évben, amíg együtt dolgoztunk. Hatalmas önbizalmat adott azzal az embereknek, hogy száz százalékban megbízott bennük. A munka soha nem volt teher mellette, csak szórakozás. A sokszor hajnalig tartó kiértékelések végtelen show-műsorok voltak, de az eredmények mindig megkérdőjelezhetetlenek. Mérhetetlenül sokat tanultam tőle nemcsak a szakmáról, de az emberekkel való bánásmódról is.

Ez a kapcsolat eggyel magasabb szintre került, amikor 1989-ben az MRSZ főtitkára lett. Hatalmas energiát fektetett abba, hogy az átmenet zökkenőmentes legyen. A tét sokkal magasabb volt, de a stílus nem változott.

Én személy szerint rendkívül hálás vagyok neki, tisztelem mindazért azért, ami tett, és úgy gondolom, hogy az egész sportrepülő társadalom – főleg a vitorlázórepülők – is hasonlóan éreznek.”

Besenyei közben egy fehér Corvus madárral meg is jelenik fölöttünk, és szép köröket ír le, tiszteleg Dezső bá emléke előtt, majd még több más gép más pilótákkal, ki nyugat felől, ki a Vöröskővár irányából húz át.

Aztán a szórás is megtörténik, bár csak szimbolikusan, csak virágszirmokkal, az urna a helyén marad, ilyenek a mostani szabályok. A határhegyi szemeknek kicsit szokatlan látvány a nagy kétfedelű, de milyen szépen harmonizál a zöld festésű gép a zöld dombokkal, amelyek közül kiemelkedik.

Akik pedig, sokan, a hangárok felől figyelik a felszállást: van köztük jónéhány volt Malév-pilóta, vitorlázóbajnok és rekorder, olyanok, akik életükben először itt Góbéztak, itt emelték először a svancot, itt csörlőztek először egyedül. Vagy ha Határhegyhez nem is köti őket különleges emlék, mégiscsak Bratyó Repülőszövetségének voltak sok éven át a pilótái, tagjai, az ő versenyein küzdöttek a termikért, a távolságért. De sokan tényleg itt élvezték a vörös négyszögben először a repülőközösség semmihez sem hasonlítható erejét és melegét.

A közösség fókuszában pedig valaki, akit már akkor Dezső bácsinak szólítottam, amikor ő még nem is volt annyira öreg, aki tudásával és kisugárzásával szerzett tekintélyt, nem a hangerejével. És aki számomra, nem túl magabiztos kívülálló számára is megnyitotta ezt a világot, csak mert érezte, hogy mennyire vonz a repülés.

Búcsú, mosolyokkal és repülésekkel. Ahogy illik hozzád, Bratyó.