Ismét elment közülünk egy Holdat járt ember...

Alan Bean, mint az űrhajósok második generációjának jónéhány más tagja, mérnöki képzettséggel és többezer órányi berepülő tapasztalattal a háta mögött került be az amerikai asztronauták csapatába, a célja nagyon egyszerű volt: a Hold. Ami viszont érdekes, úgy lehetett a második Hold-expedíció egyik tagja, hogy korábban még nem járt az űrben. Rátermettsége (a háromfős személyzezet másik két tagja, Charles „Pete” Conrad és Richard „Dick” Gordon hasonlóan higgadt reagálása mellett) akkor derült ki először „éles” helyzetben, amikor az Apollo 12 Saturn-hordozórakétáját, még bőven emelkedés közben, kevesebb mint egy perccel a start után, dupla villámcsapás érte.

Szerencsére – és az asztronauták illetve a földi irányítás gyors helyzetfelismerése révén – megmenekült az expedíció, egy jól sikerült átkapcsolás bizonyos tartalék rendszerekre megoldotta a helyzetet. Aztán eltelt néhány nap, és megint csak Bean pilóta-képességeit bizonyítja, hogy a kijelölt leszállóhely közvetlen közelében sikerült kísérőnk felszínére lavíroznia a holdkompot.

Következett két holdséta, és egy érdekes gesztus, Bean otthagyta űrhajós jelvényét, mondván, hadd maradjon a Holdon millió és millió évig, hacsak holmi turisták nem találják meg és nem hozzák vissza a Földre… Aztán start a felszínről, összekapcsolódás és átszállás a parancsnoki kabinba, szerencsés leszállás a Csendes-óceánon, majd, az első Holdról visszatért személyzetek szokásos kálváriája: karantén.

A következő repülés az Apollo-program lezártával az első amerikai űrállomás, a Skylab fedélzetére vitte, „csak” földkörüli, de az akkori időkben leghosszabb repülésre. Ezután a NASA űrhajós-jelöltjeinek kiképzési főnöke lett, majd elsők között válogatták be az űrrepülőgép személyzetei közé, de végül úgy döntött: „Van elég fiatal férfi és nő, akik legalább olyan jól, vagy még jobban repülhetik a Space Shuttle-t, mint én” – és nagyot váltott, kivált a NASA illetve a haditengerészet kötelékéből, és profi festőművészként folytatta…

Érdemes itt megállni egy pillanatra. Gagarin óta egészen Chris Hadfield-ig sok űrhajós próbálta valamilyen módon áthidalni azt a hatalmas különbséget, hogy ők ott jártak, ahol az emberiség milliárdjainak (még) nem volt alkalma megfordulni. Mert az egy dolog, hogy fotók ezrei, és most már videofelvételek is bőven bemutatják a maguk módján az űrbeli élet mozzanatait, a látványt, a Földet a földkörüli pályáról nézve, sőt, épp az Apollo-űrhajósok voltak azok, akik ennél is messzebbről tekinthettek vissza a bolygónkra.

De mindezek a rögzített képek nehezen vagy egyáltalán nem tudják visszaadni azt, amit az űrhajósok éreztek az elkészítésük idején. Az élmény ereje többüknél megváltoztatta egész életüket, elég, ha csak James Irwin, az Apollo 15 parancsnokának példáját említjük, aki nem sokkal a holdutazása után vallást alapított, annyira hatott rá a kietlen Hold-felszínről nézve az élő, gyönyörű kék Föld látványa.

Az első „űrséta” hőse, Alekszej Leonov próbálta meg még a hatvanas években a maga életének döntő mozzanatát festményen megörökíteni. És ennek bizony megvolt a maga fontossága, hiszen ama – mint kiderült, katasztrófával fenyegető, de végül is sikeres – fél órának a földi nézők csak elmosódott foltokként látták a történéseit és a főhősét.

Alan Bean már a haditengerészet berepülőpilóta-iskolájának „diákjaként” is a képzőművészetet  választotta a speciális ismeretek közül – már önmagában is érdekes, hogy ilyen tárggyal is kiegészíthették tudásukat a tesztpilóta-jelöltek. Nyugdíjas űrhajósként aztán ez vált élete fő tevékenységévé, a festészet, az űrfestészet: annak megörökítése, amit látott, és amit az űrhajósok közül is elég kevesen, csak tizenketten láthattak a Holdon.

És Bean festett és festett, képeiről sok kritikus beszélt és írt felsőfokban, mert nem egyszerűen a téma egzotikuma, hanem a képi látás mikéntje, a vízió, a megjelenő valóságos művészi érték hat a festmények nézőire: a technika pontossága impresszionista színhatásokkal, és olykor valóban már a megtapasztalt élményeken túli víziókkal. Művészetét ünnepelték és elismerték, kiállításai voltak, festményei ott szerepeltek az űrhajósok dicsőség-csarnokában. 86 évesen bekövetkezett halálig képzőművészként újra alkotni az űrvilágot legalább olyan tartalmas életet jelentett, mint asztronautaként megismerni.

* * *