Ki fog repülni? Egy könyv a múltból a Malévról 5.

„Minden stewardess karcsú, kedves arcú, fiatal.” Ezt nem én mondom, ezt Illyés Gyula írta. Amiből látható, hogy nagy író is mekkorát tud tévedni.

De éppen mert nagy író, érdemes itt idézni egy-két részletet Nemtők című írásából, amelynek fentebb első mondatát olvasták. Így folytatódik:

„Levegőben – szárnyakon – utazni nem kockázatosabb, mint keréken. Ezt váltig csak a statisztika tudja. A hiedelem ellen a repülőtársaságban a stewardessek – a légikisasszonyok – kívána­tos szépségével küzdenek. A halál szívszorítását a találékony üz­let a szerelem szívnyitó erejével egyensúlyozza. A nehézkedés törvényével cerberusfejű szörnyhalál les föl ránk a földről? Amíg ilyen édes lények társaságában röpdösünk a légben, alig kaphat el többet belőlünk, mint kutya a légyből.

Az üzleti számítás szerint. Ha a világon rend van, azaz számítási alap, a halálnak jobban kell kímélnie a fiatalokat és a szépeket, mint az öregeket s csúnyákat. Az utasok vének, csúnyák, sőt ráadásul kövérek és lomhák. De ebben a közös végzetben, ami ez a repülőút, fajsúlyuk elvegyül a lengékével, zsengékével, a veszély tehát megoszlik.

Ez a megnyugtatás egyik oka...

A halál és a szerelem nem csak azért rokon, mert mindkettő a dolgok rendjén ágyban teljesül. Mélyebb ösztönök színre hozása előtt nem róhatjuk meg a legelnehezültebb utast sem, ha ki vallaná, hogy amiként a halálos veszedelem, magán a halálon is szívesebben menne át egy frissen megismert, kívánatos ifjú lány társaságában, mint a régi időtől fogva kedvelt nagymamája vagy akár édesanyja oldalán. Hová? Illenék ide a kérdés. Úgy értve: hova, a halálon át? Csak nem szívósabb valóban a szerelem a létnél is?...

Mert, hogy a szerelem és halál egy delta, illetve egy forrás vagy még helyesebben társforrás, azt íme nem csak a nagy katasztrófák – főleg nemzeti s közösségi katasztrófák – gyászmű­veire elháríthatatlanul odafaragott, meztelenül vonagló me­nyecskék példázzák buja tagjaikkal. Nemcsak a temetői sugár­utak aukciószerűen sorakozó sírkövei bizonyítják az ugyancsak már-már kötelező sok karcsún elferdült derékkal, a márvány alól is vágyat sugárzó kebellel, Vénusz-hatalommal, de a duzzadó atlétaizommal is. Sőt a párzásra kész galambokkal. Ide vág, lám s mennyire szembe – azaz idegbe szökően e téboly-gyors repülőgépek utastermének e meghitt budoárhangulata is; azzal nyugtat meg, amivel izgat. Oly fülledt, nyílt s mégis csak levegőben maradó erotikával, hogy valósággal egy Lajosok korabeli szalon illatát idézi. Tehát még az időből is fölvisz, nemcsak a földről, veszélytelenül. A lenge széplények jóvoltából.”

Be kell vallanom, hogy amikor – e könyvből kihagyhatatlanul – a stewardessekről is készültem írni, a témát mindössze szín­foltnak szántam. Biztos érdeklődésre számot tartónak, de jelentéktelennek. Ám bekövetkezett – ami oly sokszor utoléri az em­bert, ha előítélettel közelít valamihez – a meglepetés. Ma már azt gondolom, hogy ha a magyar polgári repülés történetét, felívelő korszakait, megtorpanásait, fejlődésének jellemzőit kizárólag a stewardessek sorsának, képzettségének, társadalmi presztízsének alakulásaival vizsgálnánk, akkor is meglehetősen hű képet kapnánk arról. A csepp ezúttal is jellemezné a tengert.

Miért van ez így? Azt hiszem, azért, mert a nők általában fogé­konyabbak, nyitottabbak, érzékenyebbek. Életük harcait – szerelemben, szakmában, érvényesülésért – sokkal mélyebben megélik, ütközéseik – a leggyakrabban talán egymással, hiszen nők! – nyíltabbak és kiélezettebbek. Sorsukban hordozzák azt a széles körben érvényes, jellegzetesen e századi ellentmondást, miszerint a nőtől mind emancipáltabb társadalmi-gazdasági jelen­létet követel a kor, elvárná tőle, hogy mind „férfiasabb” teljesítménnyel rukkoljon ki, miközben változatlanul vagy alig csökke­nő módon a „nőiségére” spekulál, értékeit ha titokban is, ha nem is hivatalosan, de azon méri, érvényesülni mindekelőtt annak révén engedi. A nők tehát egyszerre kapnak ösztönzést arra, hogy nők és férfiak legyenek. Ha bármelyik követelményt kevésbé teljesítik (a másik rovására), akkor az egyikért a közéletben, a másikért a magánéletben kapnak szemrehányást, elmarasztalást. A nőknek tehát csodalényeknek kellene lenniük, hogy mindennek megfeleljenek. Ha csodalények volnának, se sikerülhetne nekik. De hát nem azok.

A stewardess rendkívül kemény fizikai munkát végez, olyat, ami férfiaknak is becsületére válhat. (Végzik különben férfiak is.) A stewardess adminisztrál, anyagi felelősséget visel, beteget ápol, az utastérben rendet tart, felszolgál, beszélget, a feje szá­mítógép, amellyel centnyi és kopejkányi pontossággal számol át valutát, pénznemeket, de olyan gyorsan, hogy nincs bank s nincs elektronikus gépezet, amely a tempójával versenyre kel­hetne. És mindezekkel együtt reprezentálnia kell a hajózósze­mélyzetet, a kapitányt, a légitársaságot, a magyar konyhát, az országot... és a nőiségét. Hiszen mindezt hangsúlyozottan, nagyon is hangsúlyozottan nőként kell elvégeznie. Nőként a puszta megjelenésével. A mozdulataival. Arcával, testének vonalaival hangulatot kell teremtenie, a kellemesség érzését, a nyugalmat.

Sok stewardesst láttam már munka közben, nemcsak magyarokat. És vádoljanak bárminő hazafias elfogultsággal, mégiscsak azt tapasztaltam, hogy a magyar stewardessek általában semmivel sem rosszabbak más nemzet azonos foglalkozású leányainál. Általában! Általában ugyanis sok más nemzet leányai is másként vannak bizonyos külföldiekkel, nemcsak a mi leányaink. Általában sok más nemzet leányai is – akarják vagy nem, de ösztönösen – kedvesebbek, szolgálatkészebbek és automatikusan nőiesebbek, ha a számukra bármi okból rokonszenves vagy figyelmet érdemlő utassal van dolguk. És láttam én stewardesst, aki bizony sohasem mosolygott, de olyan pontosan, olyan tisztán, olyan kifogástalanul végezte a munkáját, hogy ezáltal női és „férfi” voltában egyaránt – százszor vonzóbbá vált, mint aki ugyan tele volt mosollyal meg a feneke himbálásától a szemöldöke felhúzogatásáig pici kacérkodásokkal, ám piszkos kötényben, sőt kézzel(!), továbbá kivárhatatlanul lassan, ügyefogyottan és megbízhatatlanul végezte a munkáját.

A magyar polgári repülésben sohasem volt hiány külföldi példaképekben, s ez nemcsak a stewardessekre vonatkozik. Mi tagadás, mind a mai napig bőven van mit tanulnunk egynémely külföldi légitársaságtól, s mindez ma már nem csupán kimondható, hanem az igény intézményesen biztosított is, hiszen olyan nemzetközi szervezetek tagjaivá vált légiközlekedési vállalatunk, amelyekhez tartozni csak bizonyos mércék „átugrásával” lehet. Legtöbbet példaként emlegetni a Swissairt, Svájc légitársaságát hallottam. A Business Traveller című turisztikai szaklap szerint, több mint 50 országból érkezett szavazatok alapján a Swissairt választották az év legjobb légitársaságává – mondották az Utazás '85 kiállításon tartott sajtótájékoztatójukon a svájci légitársaság budapesti képviseletének munkatársai.

Az év legjobb légitársaságává nyilván a hagyományos svájci erények tették: a pontosság, a tisztaság, a tökéletesre csiszolt, olajozott ügymenet, a vendéggel szemben tanúsított végtelen előzékenység és kedvesség. Vagyis azon erények, amelyek Sváj­cot a földön is jellemzik. Amikor önmagunkat egyben s másban másokhoz hasonlítjuk, erről gyakran megfeledkezünk. Ezért az összehasonlítás igazságtalannak látszhat. Csakhogy amikor a feladatainkról, a munkánkkal szemben támasztott igényekről van szó, akkor mégis elengedhetetlenek ezek az összehasonlítá­sok, mert tanulságaik nélkül nem fogunk tudni szállni a nemzetközi piacon bárki rendelkezésére.

Szájról szájra járt egy történet. A stewardessek tanfolyamát megelőző felvételi vizsgákon a bizottság egyik tagja az egyik ifjú hölgynek magyarázgatta: „Nehéz, nagy tudást, szorgalmat igénylő ez a szakma.” Az ifjú hölgy lelkesen bólogatott. „Na­gyon kell szeretni a repülést“ – folytatta. Az ifjú hölgy még lel­kesebben bólogatott. „Mindig sokat kell adni a megjelenésre, az ápoltságra, a csinosságra.” Az ifjú hölgy oly hevesen értett egyet, hogy majd leesett a székről. „És hát az utasoknak – folytatta a bizottsági tag – mindig előre kell köszönni, amikor a gép­re lépnek...” Az ifjú hölgy megdermedt, s a legőszintébb han­gon kérdezte: „Előre köszönni? Miért?”

Egy kissé a bizottság is megdöbbent, de nem nagyon. Való­ban: hol és mikor tapasztalhatta ez az ifjú hölgy, hogy neki elő­re köszöntek volna? Vásárlóként az üzletben? Nem. Állampol­gárként hivatalokban? Nem. Közlekedés közben? Nem. Cuk­rászdában, étteremben, szórakozóhelyen – nem, nem és nem. Legfeljebb, ha randevúra ment. Tehát kizárólag az élete ma­gánszférájában. Csodálható-e a csodálkozása? És érthetetlen-e, miért nehéz másként viselkednie a levegőben, mint ahogy a föl­dön szokta?

Egyszer alkalmam nyílt földi randevúra egy stewardessel. Nem volt már kezdő a szakmában, talán ezért se szívesen jött el. Egy­szer aztán mégis kötélnek állt. Már a helyet is furcsállottam, amit a találkozás színhelyéül megjelölt. Hogy csúnyán, de pon­tosan mondjam, s közben a konkrét címet se áruljam el: egy ma­szek vendéglátó-ipari egység volt. Nem sokat késett, nyolc-tíz percet, mondhatnám a nemzetközi szabvány szerint. Azért ép­pen ezt a szót használom, mert első pillantásra kiderült, hogy egy nemzetközi nővel ülök szemben.

Ez a kifejezés a saját találmányom; magyarázatra szorul. Nemzetközi nőnek nevezem azokat a nőket, legyenek stewardessek, manökenek, külkereskedőnők, újságírónők, tolmácsok, idegenvezetők, különféle maszekok, bizonyos művészetbeli hölgyek, reklámemberkék, koncertrendezők és mindenfajta lebonyolítók, vendéglátó-ipari utazók: szóval azokat, akik aránylag sokat tartózkodnak külföldön. És – ez még lényegesebb – éppen a külföldön tartózkodás gyakorisága vonzza őket abba a munkakörbe, amelyben éppen vannak, s mindenekelőtt a külföld legfrissebb divatja az, ami másoktól megkülönböztethetővé teszi őket.

És nemcsak a ruhában. Oly sokszor látnak külföldi divatlapokat, filmeket, utcai szokásokat, annyiszor van alkalmuk megfigyelni külföldi beszédmodort, köszönési stílust, hanghordozást, mozdulatokat, hogy lassanként élő divatmagazinná válnak: külföldet majmoló lesz a hangjuk, a beszédük „dallama”, a szempillájuk verdesése (a megfelelő festéssel együtt), a mód, ahogyan egy presszóasztalra könyökölve az érdeklődés kissé vizsgáztató jellegű tekintetével, kemény nyaktartásba csomagoltan, a száj leplezetlenül erotikus mozdulásaival rád tekintenek: no tessék, mit óhajtasz? Meg mered-e mondani, amit óhajtasz? Egyáltalán mersz-e óhajtani? Vigyázz, mert akkor tudnod kell, hogy manapság hogyan divatos az óhajtás, melyek annak legfrissebben sikkes gesztusai, szemvillanásai, kézrebbenései, mely tónusban kell megszólalni, hogyan s mikor illő hirtelen csendet támasztani a beszédben, hogyan kell sejtetni a kimondhatatlant, s mikor lehet, sőt kell, sőt divatos ki is mondani!

Nos, itt ül velem szemben Marica – nevezzük így –, aki cseppet sem kezdő. De hát én sem vagyok egészen az. És láthatatlanul, gondolatban vakarom a fejemet: fogok-e én ebből a nőből egy őszinte szót – mit szót! –, akár csak egy hangsúlyt, egy levegővételt is kicsiholni?

Először ő kérdez. Hogy mi is ez a könyv? Megmutatom-e neki, amit írok? Csak neki! Ő nem adja oda senkinek, megbízhatok benne. Miért éppen őt kerestem? Mit mondhat nekem? Bizonyára már sokakkal beszélgettem. Igen? És mit mondtak? Nos, cseppet sem veszélytelen ez a kérdésroham. Marica ugyanis tájékozódik. Válaszolgatok neki, de roppant szűkszavúan és nagyon tömören. Ó, nem azért, mintha titkolnom kellene előtte bármit is. Még ha kellene is: titkolnám, hogy titkolódzom, hiszen éppen, hogy nagyon őszintének kell látszanom. Másként nem merne felszabadultan őszintétlen lenni. Kizárólag azért oly rövidek a feleleteim, hogy őt további kérdésekre késztessék. Mert minél többet kérdez, minél messzebbre merészkedik a kérdezésben, minél magabiztosabbnak érzi magát a terepen – annál jobb nekem. Annál többet mond el magáról. Akkor is, amikor úgy érzi – és egyébként formailag ez is történik –, hogy ő kérdez.

Terepet mondtam? Igen, harci terepet. És ez egy kicsit szomo­rú. Itt ül velem szemben egy neves stewardess, a szakma egyik ismert alakja, nagy gyakorlattal, és házassága révén biztos anya­gi és egzisztenciális hátországgal, és olyan óvatos harci terepnek érzi ezt a szituációt, mint valamely rutinos frontharcos, aki robbanógránátokkal teleszórt mezőre tévedt. Mit tévedt?! Muszáj volt odamennie. És mitől érzi Marica ekkora szükségét az óva­tosságnak? Hát a nyilvánosságtól. Mert bennem az ő számára a nyilvánosság veszélye testesül meg. És azt megtanulta – fordítva talán pontosabb a szórend: azt tanulta meg, hogy a nyilvánossá­got a legjobb kizárni. Mert abból csak baj lehet, illetve ismét csak fordítandó a szórend: abból még sose lett baj, ha a nyilvá­nosságot kizártuk.

Hibáztassam ezért Maricát? Tegyek úgy, mintha ez egyetlen szakma, egyetlen ágazat, egyetlen dolgozó réteg reflexe lenne'? Hipokrita volnék. És mégis: fogadjam el ezt a mentalitást, hivat­kozással nemzetünk demokratikus hagyományainak milliószor emlegetett hiányára? Akkor meg nem volnék újságíró.

Marica nehéz eset, valóban. Még mindig kérdez. Hogy most azt akarom, hogy panaszkodjon? És mi lesz, ha mást nem is tud mondani, csak panaszokat? Ezt akarom megírni? És ha el sem hiszem neki? Vagy nekem nem hiszik el az olvasók? Van ennek értelme?

Istenem, milyen szép. Finom bőr, gyönyörű szem, s mindez úgy festve, olyan rafináltan, hogy alig lehet észrevenni rajta. Vé­kony, inas, mégis kecses kéz, olyan ügyes tartással, hogy a csuk­ló meg rajta a blúz valami kis fodra is látszik, no meg a csaknem hajszálvékony, de nagyon drága karkötő. És nincs tele gyűrűvel, de amit visel, arról a kevésről üvölt a pénz. És tulajdonképpen milyen egyszerű a frizurája, ám mégis, a fülére borulva, félig alákunkorodva, aztán a homloka egyik sarkában az a tétova, lát­szólag véletlen-természetes kis tincs, ami bekeretezi és élénkeb­bé teszi az arcát. És mi mindent tud művelni a szájával. Amint zárja keményen, majd ellazítja puhán, s amint picit nyitva felej­ti, hogy hirtelen nagyra nyissa kacagáshoz s újra bezárja, mintha diszkréten fedné be fogsorát... Mutatvány, komolyan mon­dom. Élmény.

Csak egy a baj, s az nem is kicsi. Nem új élmény. Túlontúl ismerős. Divatlapokból és filmekből és hanglemezborítókról: a nemzetközi forgalomból. Marica egy szépségközhely, egy sikk­séma. Hirtelen fel is merül bennem a kétely, hogy ő maga szép-e valóban? Hogy ha ki tudnánk bontani abból a szolgáltatói ap­parátusból, amely őt ilyenné tette, ha le tudnánk hántani róla mindazt, ami nem ő, csak a felvett külseje – mi maradna vajon? Szépség? Nőiesség? Emberség? Létezik még az a szegény Mari­ca e héj nélkül is, vagy amit látunk, már nem is Marica, csak egy puszta héj?

Ej, goromba vagyok. Bizonyára azért, mert közben megérke­zett egy úr. Éppen akkor, amikor Marica végre magyarázni kezdte, hogy a stewardessek helyzete, sorsa, élete, jövedelme stb. rettenetes, katasztrofális, tarthatatlan, iszonyatos stb. Szó­val, jött egy férfi, két oldalról megcsókolta Marica – csókállóra festett! – orcáját, felém lökött egy röpke, szisszenésszerű köszö­nést, kéretlenül s fenemód otthonosan leült az asztalunkhoz, s attól a pillanattól Marica teljes figyelme – testének félreérthetet­len, 90 fokos elfordításával! – a férfiúra szegeződött. Régóta is­merték egymást, ez azonnal látszott.

De ez a férfi; istenem, már láttam valahol. Mint egy benzin­kutas Olaszországban, mint egy bajor kocsmáros, egy osztrák tamburmajor, egy bolgár gyümölcskereskedő ... Igen, igen, néha szerencséje van az embernek: éppen idáig érek a találgatás­ban, amikor a férfi, aki egyébként olyan hangos, kövér, szakállas és erőteljesen kedélyes, mint egy bármely országból való, nehézsúlyú súlyemelő, nos a férfi azt meséli, hogy Volgájával miként hozott több határon át olyan befőttet, igen nagy mennyi­ségben, amelyre szüksége van. Hát persze: ez a férfi ennek az üzletnek a tulajdonosa. És amikor Marica azt mondja neki: hidd el, Athénban annyi időm se volt, hogy lemenjek a fedélzet­ről, és csak egy kis dobozka epret kaptam, azt is úgy küldték fel ajándékba, akkor végre leesik nálam a tantusz. Mert hát mi sem nyilvánvalóbb: üzletfeleket látok itt. Valami régi, jól bejáratott üzleti lánc két szemét, egymás szemébe nézve. Ezért kellett éppen ide jönnünk, így hát én csak afféle mellékprogram vagyok az egyébként is esedékes üzleti megbeszélésen.

Sebaj, csak nem megsértődni, csak nem elfogulttá válni. A munka áldozatokat követel, nem igaz?

Eljön végre az idő, amikor Marica mesél. Nem sokat, ezt elég pontosan megjósoltam az elején, de azért mesél. Hogy mindig megígérik legalább egy hónapra előre a munkabeosztást, de 72 órára aztán isten bizony, és mi van: még 24 órára előre sem tudják. Nem elég, hogy milyen sokat utaztatják őket, még van a tartalékos rendszer is. Ezt az időt is gyakran kinn tölti a repülőtéren, mert teljesen bizonytalan, hogy utaznak-e vagy sem. Ha egy gépen az utasok létszáma nem éri el a 80-at, akkor négy légiutas-kísérőt irányítanak a gépre, 80-tól 100 utasig öt, 100-nál több utas esetén hat utaskísérő repül. És hiába szólt a szolgálatveze­tőnek, hogy látja a kiírást miszerint másnap csak 60-an vannak a gépen, elfelejtették őt „lehúzni” a listáról, ki kellett mennie a reptérre, ahonnan néhány órás várakozás után persze, hazaküld­ték. Egy napja elment. És így megy el a rengeteg idő, bizonyta­lansággal, szervezetlenséggel.

És ő is kikel az equipage-rendszer megszüntetése ellen. Minek nézik őket? Csempészeknek? Hát, kikéri magának. És vegyék tudomásul, hogy hiába csinálnak akármilyen rendszert, aki akar, az tud csempészni. Össze-vissza váltogatják vezetőiket, csak éppen olyat nem tudnak találni, aki ért is hozzá, meg van is vezetői rátermettsége. Visszahozták a régi szolgálatvezetőt, az­tán most mégis új lesz... Ki tudja?

Mindez akkoriban hangzik el, 1985-ben, amikor a nagy ste­wardessháború ütközetei zajlanak, amikor éppen ezen ütköze­tek zaja, hullámzása megmutatta, amit oly sok vezető mondott el nekem a polgári repülésben: olyan ember, aki a stewardessekkel bírt volna, még nem akadt.

Marica még sok tanulságos esetet mesél arról, hogy mit lehet könnyedén lopni a gépekről, átlátszó kifogásokkal (például, hogy „az utas által erősen szennyezett” volt), s mi az a semmi­ség, amit nem adnak oda, noha amúgy is kidobnák vagy amúgy sem használják tovább. Elmondja, mennyi ideig tart még a mun­kaidő a leszállás után Ferihegyen, mennyi az adminisztráció, s hogy mennyire siet mindenki haza, bár az a tréfás szólásmondás a szakmában, hogy a stewardess, „ha van már bárcája”, gyorsan öltözik. Ő egyébként, ha végez, új típusú Ford kocsijával megy haza. És „panaszkodik”, hogy sokan irigylik érte...

Eltűnődhetünk rajta, hogy minden olyan női szakmában, amely feltételezi, sőt kifejezetten igényli az exhibicionista hajlamot és képességet, nos, minden ilyen szakmában igencsak kiszámíthatók a szerelem útjai. Tessék megnézni, a stewardessek igen jelentős része olyasvalakihez megy feleségül, akit valakinek tar­tanak. Az éppen divatos megítélés szerint persze. Elképesztő, hogy stewardessek olthatatlan szerelme többnyire színészek, színházi emberek, diplomaták, államférfiak, külkereskedők, gazdasági vezetők, sportolók, valami oknál fogva ismert vagy bármi oknál fogva anyagilag jól szituált férfiakra irányul.

Felmerülhet a kérdés: ha ez a dolog ilyen átlátszó, vajon a fentebb felsorolt urak miért választanak maguknak stewardesst feleségül? Mondhatnám, hogy nem tudom, mert férjekkel nem beszéltem. De ha nem is tudom, azért sejtem: ugyanazért választják a stewardesseket, amiért azok őket.

Ám – mert legalább annyira félek a stewardessek haragjától, mint a Malév vezetői – hadd tegyem hozzá: cseppet sem kívánok általánosítani abból a sok válásból, sok ál- és névházasságból, ami e pályán található. Igenis vannak és nagy számban vannak tisztes családanyák, feleségek, szeretők köztük, igenis tudnak és akarnak is önzetlenül, őszintén, érdek nélkül szeretni, igenis sokuknak van képessége a tartós, a mély, az érzelmeken nyugvó emberi kapcsolatokra. Csak hát ez a pálya s a hozzá tartozó életforma! Az örökös átmenetiség, a sohasem teljesen biztos jelenlét, a kiszámíthatatlan holnap és a landolás mindig reálisan beszámítható bizonytalansági tényezői. Igen, stewardessnek lenni egy sajátos állapot, sajátos lelki és idegi terhelés, sajátos zaklatottság, érzelmi töltés és igény. Ilyen nőnek akkor van szerencséje, ha társául vagy hasonló vagy éppen homlokegyenest ellenkező életvitelű férfit talál.

Az biztos, hogy nem lehet könnyű egy stewardesst nem szeretni, ha ő akarja, hogy szeressék, és nagyon könnyű nem szeretni, ha egyszer már szerették. Az biztos, hogy ha egy stewardessnek megvan a magához való esze, akkor nagyon sokra viheti társadalmi presztízsben, házasságaiban, anyagi „végelszámolásban” is, és az is biztos, hogy ha egy stewardess buta, akkor nagyon csúnyán elbánhat vele a sors, és szépsége múltán ott állhat a pályája végén, tulajdonképpen mindenéből kifosztva, üresen és magányosan. És az is biztos, hogy ha egy stewardess nagyon-na­gyon okos – igen, hát kimondom a véleményemet –, nos, ha nagyon okos, akkor nem csinálja ezt sokáig.

Van egy réges-régi stewardess ismerősöm, aki életének bizonyos szakaszaiban rendelkezett a magához való ésszel, más szakaszaiban butának bizonyult, megint máskor nagyon okosnak. Bár felhatalmazott rá, hogy akár valódi nevén is szerepeltessem, eltekintek tőle – ne lógjon ki a sorból –, nevezzük hát Zsazsának.

Különösebb rendezgetés nélkül közreadom beszélgetéseink tartalmát. Afféle vegyestál ez, ki-ki vegyen róla ízlése, érdeklődése szerint.

– Egyet tanulj meg – kezdi Zsazsa –, ha bármelyik sztyuvi azzal kezdi a mondókáját, hogy azért lett sztyuvi, mert szerelmes az aviatikába, akkor az hazudik. Az mind hazudik. Tudod-e, miért voltak régen a magyar sztyuvik fázékonyak? Mert hűvös volt a lábuk között. Ez a mondás akkor terjedt el, amikor Hűvös Sándor volt a Malév vezérigazgatója. Sajnos már nem él, de sokak szerint az ő vezérigazgatósága idején volt a Malév fény- és hőskora. Hűvös mindenkit ismert és őt mindenki ismerte. Állítólag falta a nőket, és a nők nem tudtak neki ellenállni. Én azonban, aki nagyon jól ismertem, azt hiszem, hogy ebből nagyon kevés az igazság. Kevés, mert azért egy szeretőjét én is ismertem, és az nagy szerelem volt. És igaz, hogy Hűvös nemegyszer maga hívott meg egy-egy lányt stewardessnek, ha eléggé vonzónak találta. De a vele való jóban levés nem tartozott az alkalmaztatás feltételei közé. Inkább, azt hiszem, csak hízelgett a hiúságának, hogy ilyen hírét keltik, s hagyta, hadd keltsék. Különben nem túl magas férfi volt, és képes volt szűkebb körben az erejét, fitt­ségét bizonyítandó, páros lábbal felugrani az íróasztalára. Mesélik ezt is, azt is. De nagyszerű vezető volt, bátor, kezdeményező, jó üzleti szellemű, élt-halt a repülésért, és mindenkit segített, védett, aki ugyancsak imádta a szakmát.

– A hősi időkben egyébként még nagyon érvényesült a katonai szellem. Például eleinte nem volt szabad tegeznünk a repülésben dolgozó fiúkat. És micsoda vizsgák voltak! Nekünk be kellett magolnunk a gépek hajtóműveinek az adatait és egy csomó műszaki dolgot is, teljesen feleslegesen, értelmetlenül. Eleinte még veszélyességi pótlék is járt a fizetésünkhöz. Később meg ki merte volna állítani, hogy azok a gépek, amelyeken mi járunk, veszélyesek?! Így hát a pótlék is csendben elmaradt.

– Régi tapasztalatokkal, mai fejjel a komfortosztály bevezetése is megkérdőjelezhető. Valamikor mi magunk szeleteltük a gép konyháján a szalámit. Igen ám, de akkor három-négy órán át tartott az út Bukarestig, és volt 20-30 utasunk. Ma egy óra tíz perc a menetidő, 150 utassal. Hát tessék ezt komfortelőírásokkal kiszolgálni. Képtelenség. Egyébként is egy rossz magyar beidegződés, hogy az itatásra meg a zabáltatásra kell helyezni a hangsúlyt. Sokkal fontosabb, hogy ne legyen büdös a toalett, legyen benne papír és olyan szappan, amely egy picivel nagyobb a gyű­szűnél, sőt még habzik is.

– Az egészségügyi károsodásról sose esik elég szó. Ez mindig valahogy homályba vész. Mi azt tapasztaltuk, hogy egy terhes­ség veszélyeztetéséhez már az is elég, ha a stewardess a lokátor elé áll. Volt idő, amikor azt mondták, hogy a férfiaknál impoten­ciát okoz. Akkoriban szörnyű hajtás volt, meg is kérdeztük, hogy ugyan hol derül ki ez az impotencia. Mert a feleségét olyan régen nem látta a szerencsétlen, hogy már el is felejtette, máshol ismerkedni meg ideje se lehetett.

– A fiúk, mármint a pilóták, nagyon érdekesen ítélték meg a sztyuvikat. Szinte kötelességüknek érezték, hogy ha új lány jött, hát megkínálják az ágyukkal, hogy finoman mondjam. Mivel a pilóta, főleg a kapitány mindmáig azért valamilyen legfőbb figura, romantikus alak, ideálkép maradt a repülésben dolgozó nők számára, hát régen is nagy volt a veszély, hogy a friss husi elkábul a nagy figyelem láttán. Ha nagyon elkábult, vagy ha nem tudott megmaradni huzamosabb ideig egy fiú mellett, akkor kézről kézre adták, s végül olyan lehetetlen helyzetbe került, annyira elértéktelenedett, hogy kihullott a repülés berkeiből.

– Igen, igaz a hír, hogy az equipage-rendszernek megvannak a maga hátulütői. Arról most nem beszélve, hogy Nyugaton például, ha megbetegszik hirtelen valamelyik légitársaság valamelyik szakembere, akkor gond nélkül kölcsönkérhet egy másik légitársaságtól mondjuk egy másodpilótát a Zürich–Madrid útvonalra, DC–9-re. És az a másodpilóta, anélkül, hogy valaha ült volna azon a konkrét gépen, s valaha látta volna a kollégáit, azonnal tudja, hogy mit kell csinálnia, mert arra van betanítva. És ebben van nagyon sok jó dolog is. Az equipage, az állandóan együtt repülők társasága sok mindent jól csinálhat, de előbb-utóbb lankadhat a figyelem, mert megszokják nemcsak egymás erényeit, hanem hibáit is. És elnézik azokat. Ez pedig óriási veszélyforrás. De a sztyuviknál maradva, bizony, igaz a hír, hogy volt olyan equipage, amelynek feltűnően szőke hajú, kék szemű sztyuvi tagja délebbi-keletibb vidékeken, ahol e színeknek különösen nagy az értékük, a kitelepülés éjszakáin szabályosan áruba bocsátotta magát. És mert az egész személyzet tudott róla, s az egész személyzet hallgatására szüksége volt, ezért állítólag mindenki részesült az így befolyt anyagi javakból. Én ezt elmeséltem neked, konkrétumok nélkül, de majd írd utána, ha ezt is közölni akarod, hogy az olvasó nehogy álszent módon felkiáltson: Nahát, ezek a sztyuvik! Mert ahhoz nem kell sztyuvinak lenni, hogy valaki ilyet tegyen, s valaki nem attól ilyen, hogy sztyuvi vagy nem sztyuvi. És például az is veszélyes volt az equi­page-ban, hogy alkalomadtán az utas ellen fordult. Tudok például olyan esetről, hogy ha a lányok a kaját meg akarták spórolni a fedélzeten, szóltak a pilótának: rázd már meg egy kicsit a gépet, mert akkor az utasok inkább aludni akarnak és nem enni. Ez még a katasztrófák előtti időkben volt, meg is lett a következménye.

– Hát a ciha (amiről a kötetben még külön is lesz szó) eredete akkorra tehető, amikor még magas volt a varsói napidíj és olcsó a lengyel ágynemű. Sokat hoztunk. Mindenki. Éppúgy, mint a román kesztyűt. Azóta a repülésnél mindent cihának neveznek, ami nem legális behozatal. Mindig, mindenhol van valami hiány, és mindig lehet valamit kapni valahol, amit máshol nem. Hát a külföldre járó szakmák emberei ebből élnek, ha okosak. A repülősök se butábbak másoknál, elhiheted. Most már a személyes holmit nemigen nézik meg a vámnál, különben is bizo­nyos mennyiségű italt, cigarettát szabad is behozni. De akkor mindent néztek. Képzeld el, néha elmentünk mint gebék, és ha­zatértünk duzzadó kebellel. Mert a melltartónkba még kis zseb­rádiókat is eldugtunk. Ha a sapkánk alá cigit tettünk, azt üveges táncnak neveztük, mert csak mereven tartott nyakkal tudtunk közlekedni.

– Volt egy steward, Ricsi, mindenki szerette, nagy darab, vö­rös fiú. Pincér volt egyébként, de nagyon akart pénzt keresni, ezért választotta a repülést. Kegyetlenül félt szegény a repüléstől. És rettenetesen féltette az anyja. Egyszer azt mondta nekem: „Vigyázz Ricsire, ki ne essen a gép ajtaján.” Ennyire odavolt érte. És szegény Ricsi lezuhant Bejrútban. Mindenki gyászolta. Pedig, amíg élt, rengeteget nevettünk rajta. Borzasztóan félt például a vámtól. Persze, volt rá oka, de rajta látszott is. Egyszer, – amikor az még nagy divat volt, és nálunk nem lehetett kapni – behozott Egyiptomból olyan nagy réztálat, amit dohányzóasztalka lapjának szoktak használni. A vámos pultja előtt akarta el­gurítani, mint egy karikát, azt hitte, hogy így nem veszik észre. De őnála mindig mindent észrevettek. Azt mondja neki a vá­mos: „Mindent beírt a vámkönyvébe? – Ricsi: „Be." „Akkor ez micsoda?” – kérdezi a vámos. „Hát – kezdett el dadogni Ricsi –, ez csak egy hamutartó, egy családi hamutartó.” Akkora röhögés tört ki, hogy legyintettek és beengedték.

– Nagyon sok szó érte a ház elejét amiatt, ahogyan mi külföldön viselkedtünk. De hogy mi volt ennek az oka, azt sosem kutatták. A legkisebb tévedésért bármikor, bárkit letiltottak a gép­ről legalább egy hónapra. És akkor is be kellett járni. Az irodá­ban kellett papírokat vonalazni, a raktárban pakolgatni, s más efféle, nagy intellektust igénylő büntetésfeladatokat elvégezni. Ha látták, hogy ügyeletben a forgalmi iroda előtt ülsz és beszél­getsz valamelyik pilótával, azonnal rád szóltak, hogy ne beszélgess, hanem ha van időd, olvasd a stewardessek kézikönyvét. A legjobban azért haragudtak, egyébként teljes joggal, ha külföl­dön a Malév-egyenruhában csináltál valami disznóságot. Sza­bály is lett, hogy kitelepülésnél nem hordhatod az egyenruhát, csak munka közben. De éppen azért, mert itthon ilyen rideg, ke­délytelen katonai fegyelmet próbáltak a társaságra erőltetni, mert belső kémekkel behálózták az osztályt, amint egy kicsit ki­szabadultak innen az emberek, elszabadult a pokol. Egyszer azért tiltottak el két lányt, mert kitelepülésen az egyik szállodá­ban valami jelmezes játékot találtak ki. Az egyik lány az akkor divatos tévésorozat nyomán Belfegornak öltözött, a másiknak meg egy szál bugyiból állt a jelmeze. Belfegor valami miatt vé­gigszaladt a folyóson, mire a külföldi szállóvendégek sikoltozva menekültek. Pánik, igazoltatás, jelentés, letiltás.

– A kapcsolatok, vagyis az üzleti kapcsolatok építésére is jó eszköz lehetett a sztyuvi. Például volt sztyuvi, aki a szeretője volt valamelyik külföldi városban az ottani Malév-képviselőnek. Arra, ugye, mérget lehetett venni, hogy ha ez a sztyuvi abba a városba érkezik, akkor az ottani képviselőnk le lesz kötve, hogy finomam fogalmazzak. Ha meg le lesz kötve, se ideje, se energiá­ja bizonyos ellenőrzésekre. Ezek hiányában pedig olyasmit is csinálhat a személyzet – akár a fedélzeti ellátmánnyal, akár más üzleteléssel –, amit egyébként még rutinellenőrzés mellett se le­hetne. Előfordult, hogy a hányózacskóba pakoltuk a nagy tö­meg virslit, ami akkor nagy szám volt, és úgy csempésztük le a gépről. Elkaptak. Azért nem buktunk le, mert a kinti képviselő érdekelt volt a jó hangulatunkban, sőt a diszkréciónkra is igényt kellett tartania: ugyanis velünk volt a szeretője.

– Lázadás is volt. Bár ez csúnya szó. Szóval egységes ellenál­lás, amikor is a lányok kimondták, hogy addig nem repülnek, amíg... De hát nőkről van szó: mindig akadt, aki megtörte az egységet. Volt, amikor kiálltunk valakinek a leváltása miatt. Csak egyvalaki nem állt ki. Aztán állítólag éppen őt nevezték ki a leváltott ember utódjának.

– Sokszor vágták a fejünkhöz, hogy karrierista módon megyünk férjhez. Igaz, ez nem volt alaptalan. Csak éppen azt sokkal kevesebben mondták el, hogy a repüléshez kerülni se volt könnyű, mert tudtuk és mondogatták is, hogy minden helyre ezer jelentkező akad. És ha már bent voltál, éppen az ezer vára­kozó miatt, mindig bizonytalanságban tarthattak. Bármin elcsúszhattál, ha valaki kinézte magának a helyedet. A belső biz­tonságot ezért a legjobb volt külső biztosítással megszerezni. Egy erre megfelelő férj, az már igen. Vagy egy szerető, vagy egy jó kapcsolat. És ilyesmit repülés közben mindig szerezhetett, aki ügyes volt. Sőt sokszor még ügyesség se kellett hozzá, mert mindig akadtak férfiak, akik mindent képesek voltak kockára tenni azért, hogy szép nővel mutatkozhassanak. Volt olyan kétbalkezes, ráadásul tolvaj sztyuvi, hogy azt már mi is sokallottuk, de nem mertek hozzányúlni, mert a férje is, meg a szeretője is valaki volt. Ez a tökéletes biztonságot jelentette a számára.

– Nem csoda, hogy fantasztikus pályát futott be egyik-mási sztyuvi. Volt egy lány, egy gyönyörű lány, aki mindig író akart lenni. Ebből is láthattuk volna, hogy valami nem stimmel nála de akkor nem gondoltunk ilyesmire. Férjhez ment valami külkereshez, aztán megtanult törökül is, aztán kórházba került, aztán egyszer csak nem engedték Nyugatra repülni, aztán már csak a Malév jegyirodájában dolgozgatott, aztán állítólag zárt osztályra is került, aztán állítólag újra férjhez ment valami vén, milliárdos maszekhoz és az meghalt – amilyen szerencsés nő –, és rámaradt az eszméletlenül nagy vagyon, őrületes gyűjteményekkel meg ilyesmi. Nem tudom, mi van vele, amit elmondtam, az is csak pletykákból szálldogál. Mert azért a repülősök egymásról valamennyit mindig tudnak.

– Volt egy lány, aki mindig énekesnő akart lenni. Sokszor, repülés közben belebúgta a slágert a mikrofonba, hogy „Valaki kell nekem is”. Sokszor volt letiltva, képzelheted.

– És hát miért ne imádtunk volna a sportolók különjárataival menni. Egyébként velük menni jutalomfélének számított. Először is a sportolók többnyire nem ettek, nem ittak a gépen, így az egész catering szinte már a miénk is lett. Ha nyertek, azért nem ettek, mert boldogok voltak. Ha vesztettek, azért nem, mert el voltak kenődve. És hát nekik annak idején mindig zöld volt a vám. Így aztán mi csak megkértük őket, hogy ugyan vinnék már át ezt vagy azt a cuccunkat. Akadt persze, aki ilyen szívességért olyan cuccot adott a kedves sportolónak, persze a kinti szállodában vagy utóbb idehaza, amit más nem adhatott.

– A főnökeinkkel sose volt szerencsénk. Ez különben az egész Malévra is áll. Ilyen sűrű vezérváltás és ennyi hozzá nem értővel: ez minden céget nagyon megvisel. Na, volt nekünk a többi közt egy olyan főnökünk, aki „természetesen” semmit sem értett a légiutas-kíséréshez, de hát azok közé tartozott, akiket a vezetés, érthetetlen türelemmel, állandóan egyik vezetői beosz­tásból a másikba helyezett, lázasan keresvén neki azt a helyet, ahol a lehető legkisebb kárt képes okozni. De ilyet sose találtak, mert az emberük nem okozott csalódást: áldásos tevékenysége nyomán mindenütt, pillanatok alatt a lehető legsúlyosabb káro­kat volt képes produkálni. De az ilyen típusú emberek, akik úgy alkalmatlanok, hogy egy fél életen át ezt soha, senki meg nem mondta nekik, azért megtanulnak valamiféle vezetői stílust, méghozzá sajátosat. Na, ennek a palinak az volt a módszere, hogy bemutatkozásként mindenkit behívott magához, hogy sze­retne megismerkedni velünk. Persze, egyenként hívott minden­kit. És így megszervezte szépen a besúgóhálózatát. Aki ebbe nem szállt be, azt úgy üldözte, hogy váratlanul a gépre is elment ellenőrizni. Ami egyébként nemigen volt szokás nála. Én kima­radtam a csapatából, ezért az első járatomon, amelyre már a fő­nöksége alatt mentem, motozásnak vetettek alá. Persze, hogy nem találtak nálam semmit. Egy ilyen kis mafla kezdő főnöknél azért még több eszem van...

– Egyébként hidd el, a reptéren néha jobb kevesebbet tudni, mint többet. Ott van a tax free, a vámkedvezményes, valutás bolt, ami különben a világ minden repülőterén megtalálható. Hát ha egyszer valaki megírná a ferihegyi tax free történetét, az visszaélések, lebukások, vezetőváltások, visszaélések, újabb le­bukások, személyzetcserék végtelen sora lenne. És tanulságos is, mert a pletykák szerint a szálak bizony olykor a repülőtéren kí­vülre is elvezettek.

– Ma sok mindenben változott már a helyzet. Megtalálták a régi visszaélések elkövetőit, az újaknak meg az ellenszerét. Erő­sebb a fegyelem. Lehet, hogy személytelenebb a vezetés, de tár­gyilagosabb az ellenőrzés is. Jobban ki van iktatva a bűnös elfo­gultság, a hibák elkenésének a veszélye. Tudom, ez furcsán fog hangozni azután, amiket elmondtam, de a demokratizmus azért a repülést is elérte, ott is fejlődött. Első, kezdő lépéseiben csak szabadosságnak, lazulásnak látszott, sokszor az is volt, később, ahol jól tudták alkalmazni és értették a módját meg a jelentőségét, bizony segített a munkában meg a tisztességes elbírálásban.

Más kérdés, hogy most meg azt nem bírják elviselni egyes veze­tők, ha a dolgozók élnek a demokratikus jogaikkal, és igenis be­le akarnak szólni a munkahelyi dolgaikba. De hát ilyesmiért ki kell menni Ferihegyre?

– A sztyuvik persze, nem egyformán reagálnak a vészhelyze­tekre, a rendkívüli helyzetekre. Emlékszem, kezdő voltam, ami­kor egy gyerek összehányta magát a gépen. Én rendesen meg­mosdattam, letisztogattam, rendbe tettem. És amikor készen let­tem, akkor estem össze. Egy másik alkalommal egy öregember rosszul lett a gépen. Nosza vittem rá az oxigént, de sehogy se si­került a dolog, azért még egy nejlonzacskót is a fejére húztam. Na, szegény, akkor meg majdnem ettől készült ki.

– A maiak sokkal jobban keresnek, mint mi valamikor. Egy év alatt 550 repült óra után csak napidíjból összejön nekik legá­lisan 600 dollár, ahogy hallom. Sok minden változott a mi időnkhöz képest. Mi sokkal szertelenebbek, vadabbak, talán könnyelműbbek voltunk, de ugyanakkor sokkal vidámabbak, felszabadultabbak, jobban tudtuk élvezni, amit élveztünk, jobban tudtunk elkeseredni. Ma? Azt mondta nekem nemrégen egy nagyon helyes, kedves kis fiatal kolléganő: „A mosolyom már nem én vagyok.” Én ezt rettenetesnek találom. Ha még most is dolgoznék, és azt érezném önmagamról, amit ez a lány mondott, azonnal otthagynám a pályát. Ennyit nem ér.

(Folytatjuk)