Léghajótöröttek jégen, Nobile kudarca, Amundsen halála
A sarkvidékek kutatásának kétségkívül legnagyobb alakja a norvég Roald Amundsen. 1872-ben Borgeban született, és a 85 éve szerencsétlenül járt Nobile-expedíció túlélőinek kutatása közben 1928. június 18-án a Barents-tengeren tűnt el.
A termetében is nagy és erős fiatalember ifjúkorától vett részt sarkvidéki kutatásokban.
A világ akkor ismerte meg a nevét, amikor hét társával 1903 és 1906 között, a kis Gjöa hajóval kétszer is jégbe fagyva, de felfedezték az Amerika feletti Északnyugati-átjárót.
El akart jutni az Északi-sarkra is, de amikor 1908-ban hírét vette, hogy Peary és Cook megelőzték, irányt váltott és titokban az Antarktisz felé fordult, hogy ott csapatával megelőzze a briteket.
Az angol Robert Scott és társai lovak vontatta szánkóval tartottak a fennsíkon lévő Déli-sarkra, azzal, hogy az elhulló lovak majd élelemként is szolgálnak. Amundsen új utat keresett a kutyaszánjainak, és 1911. december 14-én ki is tűzte a Déli-sarkon a norvég zászlót. Amikor egy hónap múlva Scotték is odaértek, ráébredtek, hogy Amundsenék megelőzték őket: a kudarc nagyban hozzájárult, hogy visszatérőben az angolok valamennyien ott vesztek.
Ezután Amundsen társaival az I. világháborúban „megérett” repülőgéppel is megpróbált elsőként a levegőben eljutni az Északi-sarkra. A norvég kutató Amerikában ismerkedett meg a repüléssel, és azonnal beleszeretett ebbe a lehetőségbe: repülőgépen eljutni a pólusokra. Meg is születtek első tervei, amelyek még úgy szóltak, hogy legalább két géppel kell elrepülni a pólusig, ott le kell szállni, ott kell hagyni az egyik gépet, és az abból átszivattyúzott üzemanyaggal érheti el a másik gép a pólusról Alaszkát.
A második expedíciót 1925-ben Amundsen, és Ellsworth, a gépeket megvásárló amerikai milliomos norvég pilótákkal és szerelőkkel repülte a német Dornier cég két Wal-hidroplánja fedélzetén, de a köd és az üzemanyag fogyása miatt a gépeknek le kellett szállniuk a pólustól 250 kilométerre, eközben Ellsworthék gépe megsérült. Napokig tartó keserves munkával és többszöri kísérletre sikerült felszállópályát vágniuk a jégtorlaszok között, hogy az épen maradt Wallal mindkét csapat, összesen hat ember felszállhasson és biztonságba visszarepülhessen a Spitzbergákig.
Amundsen ezután ugyancsak Ellsworth támogatásával az olasz Umberto Nobilével társult, a koncepció ezúttal az volt, hogy nem repülőgéppel, hanem nagyobb teherbírású, hosszabb ideig repülésre képes merev léghajón húzzanak át az északi pólus felett, a Spitzbergáktól Alaszkáig. Az olasz építésű jármű Norge névre keresztelve és Nobile kapitánysága alatt a svalbardi hangárig repült, Észak-Európa és a Szovjetunió érintésével.
A pólus fölött való átrepülést 1926. május 11-re tűzték ki. Ám 8-án váratlanul odaérkezett a Josephine Ford névre keresztelt Fokker F.VII-3m típusó géppel az amerikai Byrd kapitány, és a minden expedíciót támogató L. Ellsworth milliomos. Ők május 9-én hajnalban Amundsen orra előtt felszálltak, majd visszatérve bejelentették: elsőnek ők és társaik repültek el a Sarkig.
Most Amundsen érezte át azt, amit Scottékkal tett az Antarktiszon. Az csak később bizonyosodott be, hogy Byrdék hiába dobtak le zászlókat a „sarkon,” azt nem érhették el, legfeljebb nagyon megközelíthették, a számítások szerint ugyanis az indulásuk és érkezésük közt eltelt idő nem lehetett elég hosszú ahhoz, hogy tényleg a pólus felett visszafordulva szálljanak le King Baynél.
A vélt kudarc ellenére Nobile, Amundsen és Ellsworth és a Norge személyzete május 11-én 8 óra 50-kor elindult, majd 12-én 1 óra 30-kor körözni kezdett a Sark fölött, ledobták a norvég, az olasz és az amerikai zászlót és továbbrepültek az alaszkai Noméba. A sikerben nagy szerepe volt Fin Malmgrem svéd meteorológusnak is. Az út végén azonban Nobile és Amundsen összekülönböztek azon, hogy tulajdonképp ki vezette az expedíciót, vagyis melyik nemzeté az igazi érdem.
Nobile természetesen azt hirdette, hogy a dicsőség az olaszoké, és ennek jegyében akarta megismételni a pólusrepülést az Italia névre visszakeresztelt és továbbfejlesztett léghajóval. 1928-ban kizárólag olaszokból álló személyzettel indult el ismét a Spitzbergák felé.
Az olaszok előbb több felderítő repülést végeztek Svalbardból, majd május 23-án immár a pólus megrepülésére startoltak el, amit egy nappal később el is értek. Visszatérőben azonban május 25-én az Italia eljegesedett, végül 10 óra 30-kor kormányozhatatlanul a jégnek ütközött és kettészakadt. A hátsó rész – benne hat olasszal – a levegőbe emelkedett és örökre eltűnt.
Nobile és társai, akik kizuhantak a törött gondolából, felállítottak egy vörös sátrat, és sikerült rádión segítséget kérniük. A katasztrófa hírére szinte az egész világ megmozdult, és megindult a nemzetközi mentőakciók sokasága. Közben az életben maradottak közül többen gyalog akartak eljutni dél felé, a többieket több repülőgépes kimentési kísérlet kudarca után a Kraszin szovjet jégtörő találta meg. Nobile tábornokot egy svéd kisgép már korábban elhozta a jégmezőről, és innnen datálódott kálváriája: Olaszországban sokan árulónak tartották, amiért engedett a jégmezőre leszállt svéd pilótának, aki ragaszkodott ahhoz, hogy őt vigye el a helyszínről. Nobile tehát korábban eljött, mint a társai, abban a hiszemben, hogy hamarosan a többieket is elhozzák a gépek, de az időjárás megint rosszra fordult, és ezután már csak a jégtörő érhette el a vörös sátrat az életben maradt olaszokért. 1928-ban Mussolini vizsgálóbizottsága Nobilét hivatalosan is felelőssé tette a katasztrófáért. Ezután évekig nem is otthon, hanem a Szovjetunióban foglalkozott repüléssel, léghajókkal, sarkvidékkel, és csak a háború után kapta vissza rangját és becsületét.
Amikor Amundsen értesült az Italia katasztrófájáról, ő is azonnal mentőexpedíciót szervezett, és egy Latham 47 típusú francia hidroplánon René Guilbauddal és négy társával Nobile és csapata felkutatására indult. Ám 1928 június 18-án, egy nappal azelőtt, hogy mások megtalálták Nobilét, Amundsenék a Barents-tengeren örökre eltűntek, feltehetően lezuhantak vagy kényszerleszálltak. A gép roncsainak fellelésére a norvégok utoljára 2009-ben indítottak tengeralatti kutatást.
Amundsen sírja az általa annyira szeretett jeges óceán lett.
