Légifotók, amelyek megdöbbentették a világot
Hihetetlen munka, amely tehetséget és precizitást igényel – így jellemezte a Greenpeace Somogyi-Tóth Péter képeit, amelyeket kollégánk közvetlenül az iszapkatasztrófa után, majd egy évvel később készített, és amelyek ily módon lehetővé teszik az iszapkatasztrófa valódi következményeinek felmérését. A környezetvédő szervezet számára ezek az azonos magasságból és szögből készített képek tették nyilvánvalóvá, hogy Kolontár és Devecser szinte eltűntek a föld színéről.
A hatás megdöbbentő, hangzik a Greenpeace elismerő levele. A szervezet ezeket a kettős felvételeket néhány órája hozta nyilvánosságra, a képeket a magyar médián túl feltehetően a világ sok jelentős orgánuma is átveszi. A tavaly készült felvételek a Paris March címlapjától a Washington Post-ig bejárták a világsajtót.
De hogyan is készültek a képek, miért volt olyan nehéz nagy hűséggel és pontossággal rögzíteni a levegőből a katasztrófát? Somogyi-Tóth Péter beszámolója:
Életem legmeghatározóbb légifotós élménye volt. Mind a kettő, vagy inkább a kettő együtt. Oroszvári Ádám barátommal tavaly október 7-én emelkedtünk a levegőbe a Centro-Plane egyik 152-esével, hogy a Greenpeace felkérésére megörökítsem a Kolontári katasztrófa pusztítását. Nem sokkal a repülés után írtam: amikor a felhők alól kibukkanó iszaptározót és környékét megláttam, első gondolatom az volt, hogy ez pontosan úgy néz ki, mint egy hatalmas, véres seb. Ezt az asszociációt csak felerősítette bennem a megfestett szántóföldek látványa, amelyek textúrája átlátszott az iszap alól, így kifejezetten egy véráztatta ruhadarabhoz hasonlított. Azt gondolom, hogy ez a hasonlat talán nem is teljesen elrugaszkodott, ha belegondolunk, milyen borzasztó hatást gyakorol környezetére ez a tragédia. Akkori élményeimről írt cikkem itt olvasható.
Idén az ötlet legalább olyan hirtelen jött, pedig milyen kézenfekvő! Sehonnan nem lehet úgy bemutatni a pusztítás mértékét mint a levegőből, az összehasonlítás alapja pedig ott lapult a merevlemezen. Múlt hét csütörtök délután szálltunk fel, hogy a napállás is hasonló legyen. Tavaly eseti légtéret jelöltek kis a teljes terület felett, így a hosszas könyörgést feladva végül 5500 lábról készítettem el a képeket. Félelmetes élmény volt, addig sosem repültem kisgéppel ilyen magasan. Idén sokkal könnyebb dolgunk volt, mert a Simon Martin által repült 210-es Cessnával dolgozhattunk, ami hihetetlen sebességével ideális munkatárs volt, főleg az adott magasságon. Hiszen a cél az volt, hogy a lehető leghasonlóbb képeket készítsem el az eredetiekhez képest, ehhez pedig értelemszerűen az eredeti magasságra kellett emelkednünk.
Martin küzdött az elemekkel, a nyitott ablakkal, én meg élveztem, hogy se dúc, se futómű nem zavar a munkában. Igazi férfias bevetés közepén találtam magam. Tájékozódni, megtalálni a megfelelő szöget, hol a keresőbe, hol a kinyomtatott fotókra bámulva komoly feladat volt, de cseppet sem nehéz. Valahogy így érezhették magukat hajdanán a bombázótisztek. De jó, hogy itt nem kellett bombát oldani! Mekkora pusztítás érte ezt a lakosságot így is. Erről pedig talán eleget mesélnek a képek.
