Lelőtték, kényszerleszállt. Dobozos sör a tó jegén

Ha ezt a mondatot halljuk: a szovjetek lelőtték a koreai utasszállítót – szinte mindenkinek az 1983. szeptember elsején történt tragédia jut eszébe, amikor a Szovjet Honi Légierő elfogó vadásza Japán közelében, a Szahalin-szigettől délre lelőtte a Korean Air Lines New York és Szöul között repülő 747-esét. Kevesebben tudják, hogy harmincöt évvel ezelőtt, a Jumbo pusztulása előtt tehát vagy öt évvel, már lezajlott valami nagyon hasonló incidens, csak kevésbé tragikus következményekkel, És akkor talán a nyugati világ is úgy gondolta, hogy jobb, ha nem kerít globális botrányt a ügyből.

A történet „főhőse” egy Boeing 707, amely 97 utassal és 12 főnyi személyzettel 1978. április 20-án a párizsi Orly repülőtéren szállt fel, hogy az északi sarkvidék fölötti rövidebb útvonalon (no meg épp, mert a szovjet és kínai légtér nemigen állt a polgári repülés rendelkezésére) Szöulba repüljön, alaszkai tankolással. Ezen a ponton érdemes egy orosz forrást idézni, mert látni fogjuk, hogy az incidensre merőben másképp emlékeznek attól függően, melyik oldalon voltak a részesei.

Tehát: az englishrussia.com portál cikkének a lényege, hogy a 707-es alaposan eltért a kijelölt útvonaltól és mélyen behatolt a Szovjetunió területére. Két és fél órán keresztül kísérték orosz vadászgépek, de a koreai utasszállító semmiféle rádiós vagy vizuális kapcsolatfelvételre nem reagált. Végül az orosz parancsnokság utasította a pilóták egyikét, hogy indítson rakétát a gépre „annyira pontosan, amennyire lehet”, ez a kitétel talán azt takarja, hogy ne sebezze meg halálosan a 707-est, csak kényszerítse leszállásra. A levegő-levegő rakéta találata következtében a gép balszárnyából letört egy darab, majd a Karéliában egy befagyott tavon történt túlságosan nagy sebességű kényszerleszállás miatt két utas életét vesztette.

Ehhez képest a 902-es járat története meglehetősen más képet mutat más tálalásban, például ahogy a kapitány és az ügyet vizsgáló nemzetközi szakértők kiderítették, valamint az azóta előkerült és nyilvánossá vált szovjet dokumentumok is tartalmazzák. Először is: hogyan került a gép a Szovjetunió fölé? Egyfelől a koreai legénység hibájából, de azt is érdemes tudni, hogy a navigáció a mágneses pólus közvetlen közelében hagyományos eszközökkel bizony könnyen összezavarható, összes is zavarták, miközben a gépen nem volt inerciális navigációs rendszer, és abban az időben még nem volt GPS sem, hogy a hibát észre is vegyék, és kellő időben korrigálják.

A szovjet radarok természetesen felfedezték a gépet, de itt is történt egy azonosítási hiba, a szovjetek azt hitték, hogy a partjaik felé közeledő gép a szovjet haditengerészet egyik repülőgépe, és csak akkor emeltek rá vadászokat, amikor már elkerülhetetlen volt a légtérsértés. Lehet, hogy a későbbi, szahalini tragédiának is ez volt az egyik előzménye: a légvédelem parancsnokai ezek után úgy érezhették, még egyszer nem engedhetik meg maguknak, hogy egy ilyen helyzetben ne döntsenek azonnal.

A legérdekesebb részlete a dolognak, hogy a gépet később lelövő pilóta, Alexander Bloszov, miután először, tévesen, amerikai felderítőként azonosította a 707-est, közelebb repülve azonban kirajzolódott előtte a farokrészen a jellegzetes gólya-festés, és jelentette is a központnak, hogy a gép polgári, és „kínai feliratok” láthatók rajta. A Szu-15-ös pilótája tehát arról próbálta meggyőzni a feletteseit, hogy a gép nem jelent fenyegetést, ennek ellenére megkapta a parancsot a lelövésére.

Ky kapitány, a koreai gép pilótája úgy számolt be ezekről a percekről, hogy a mikor felfedezték a szovjet vadászt, amely egyébként az ilyen helyzetben az ICAO által előírt baloldal helyett jobb felől közeledett, csökkentette a sebességét és bekapcsolta a leszálló fényeket, ezzel is jelezve a vadászgépnek, hogy kész követni az utasításait, és ekkor rádión is többször próbált szót váltani a szovjet pilótával.

A parancs azonban másképp szólt. Az első R-60-as eltévesztette a célt, a második viszont négyméternyit szakított le a balszárnyból, és közben a repeszek és roncsok átütötték a gép falát: a beszámolók szerint ekkor, és nem földet éréskor halt meg két utas, a fotók tanúsága szerint a roncsolás valóban fejmagasságban érte a kabint. A dekompresszió süllyedésre késztette a személyzetet, és ekkor következett egy másik furcsa történet: ahogy a gép a felhőkbe merült, a harci pilóták elvesztették szem elől, ezek után Ky kapitány és személyzete negyven percen át próbálkozott kis magasságban a gép levegőben tartásával majd a kényszerleszállással, míg végül alkalmas helyet találtak a befagyott tó felületén.

A gép utasai néhány nap múlva, a gép személyzete később hagyhatta el a Szovjetuniót, utóbbiak formális bocsánatkérés után. A gép rögzítőiből kinyert adatokat nem adták ki a nemzetközi vizsgálóknak, és magát a gépet is feldarabolva elszállították a helyszínről.

Még két fura mozzanat: az englishrussia beszámolója szerint a kényszerleszállás után a gépbe belépő szovjet katonákat vér, alkohol és ürülék szaga csapta meg, majd a gépet őrző fegyveresek számára életükben először nyílt lehetőség Coca-Cola és dobozos sör fogyasztására, valamint némi Playboy-olvasásra.

A másik furcsa történet, hogy az englishrussia egyik kommentelője azt állítja, az egész ügy mögött egy kémtörténet áll, a 707-esnek egy titkos ügynököt kellett volna ejtőernyőn ledobnia a Szovjetunióban, de a gépet „túl hamar lelőtték”, ezért az ügynök a kényszerleszállás után hagyta el a gépet és kezdett tevékenykedni, bár később saját gonosz nyugati megbízói, az amerikaiak ellen fordult. Ezt a James Bond-ízű történetet komolyabb források nem emlegtik.