Mr. Supersonic végleg elrepült

Hangfal nem volt, de áttörte... 97 évesen hunyt el Chuck Yeager, akire az egész világ hősként tekintett, méltán, mert személyes bátorsága kellett ahhoz, hogy megnyissa az utat a repülés mai világa felé. A kiemelkedő repülőtudású és világszerte tisztelt pilótáról kilencvenedik születésnapján közöltünk részletesebb életrajzot.  

A Wright fivérek és talán Bleriot óta nem volt ember, aki ennyire magasra jutott volna az emberiség huszadik századi repülőhősei között, mint az amerikai berepülő pilóta. És talán nincs is rajta kívül olyasvalaki, akit maga a repülőszakma is ennyire egyértelműen tekintene a világ legjobb pilótájának.

A virginiai kissrác apja földgázkitermelő vállalkozásában szerette meg a motorokat, olyannyira, hogy kamaszkorában már maga generálozta a Chevrolet-jét. Amikor először repült, az nem volt túl nagy élmény a számára, sőt, még rosszul is lett egy iskolagép hátsó ülésében, de aztán kiderült róla az Air Corps iskolájában, mivel tűnik ki a többiek közül.

Azzal, hogy érti a technikát, azzal, hogy hihetetlen pontosan érzékeli, mit csinál a repülőgépe, azzal, hogy közben rendkívül éles a szeme és tökéletes a térlátása, és azzal, hogy nehéz pillanatokban is képes koncentrálni, higgadtan gondolkodni, nincs hajlama kapkodásra, pánikra, végtelenül nyugodt természet. Jellemző, hogy szinte csak neki nem volt gondja az iskolából frissen kikerült, kiképzés alatt álló tisztként a nem túl megbocsátó P–39-essel.

És egy másik fontos jellemvonás: fenemód bátor. Ez már a hadszíntéren vált egyértelművé. Nem sokkal első légi győzelme után, 1944 márciusában lelőtték a gépét, és a megszállt Franciaország felett kellett ejtőernyőt nyitnia, az ellenállók segítségével kerülte el a fogságot és jutott át a Pireneusokon, miközben a hátán vitte át sebesült társát is, majd egészen Eisenhowerig harcolt azért, hogy noha ellenséges terület felett lőtték le, a szabályok ellenére újra repülhessen. Alaposan meg is hálálta, az amerikai ászok egyike lett, ráadásul egy nap alatt sikerült elérnie öt légi győzelmet, ami még akkor is elképesztő teljesítmény, ha kettő úgy jött össze, hogy a megtámadott német pilóták egyike rémületében a társa gépének rántotta a magáét. Viszont ő volt az első pilóta, aki dugattyús gépen sikeres légi harcot vívott egy sugárhajtásúval, légi győzelmet aratott egy Me–262-es felett.

A háború után megint egy fontos változás: a tesztpilóta-iskola. A fontos tanulnivalókon kívül a nyereség két remek új barát, akik aztán társai lettek a nagy repülésben: Jack Ridley, a kiváló pilóta-mérnök, és Bob Hoover, akit szintén a világ legjobbjai között tart számon a repülőtársadalom, és akit nem sok választott el attól, hogy ne ő legyen az első, aki áttöri a hangfalként emlegetett láthatatlan akadályt, ő volt ugyanis Yeager mellett a tartalék az X–1-esre. És ha Yeager nem titkolja el sikeresen a Bell emberei és a felettesek elől, hogy a nagy repülés előtt egy nappal leesett a lóról és eltörte néhány bordáját, akkor 1947. október 14-én nyilván Hoover repült volna, nem ő.

De Yeager nem az az ember volt, aki akár a legjobb barátjának átengedi ezt a lehetőséget: a városi dokival alaposan bekötöztette magát, Jack Ridley vállalta azt a komoly mérnöki feladatot, hogy megfelelő hosszúságú darabot vágjon le egy seprűnyélből, amivel Yeager magára tudta zárni a gép kabinját, mielőtt elszakad a hordozó B–29-esből, és négy rakétáját begyújtva nekivág az égnek. Bob Hoover pedig a kísérő gépből figyelte, sőt, fényképezte a repülését.

Ridleynek egyébként a seprűnyélen kívül még fontosabb szerepe volt a sikerben: Yeager első néhány repülése után, amikor a szuperszonikus zónához közeledve a gép magassági kormánya kezdett berezonálni – ez okozta több más pilóta halálát, amikor megpróbálták áttörni a hangfalat – Ridley ötlete volt, hogy Yeager ne a bemerevedő magasságival korrigálja a gép állásszögét, hanem a trimmként mozgatható vízszintes vezérsíkkal. Ezen a ponton egyébként, mint több más esetben, a britek vindikálják maguknak az elsőbbséget, ők találták fel a teljes egészében mozgatható vízszintes vezérsíkot, de az X–1-en lett ez a siker egyik kulcsa.

Amikor Yeagert megkérdezik, mit érzett a hangfal áttörésének pillanataiban, meglehetősen szűkszavúan beszél, annyit szokott mondani, hogy teljesítette a feladatot, csak erre koncentrált. Azért a dolog nyilván nem volt ennyire egyszerű. Volt néhány keserves másodperc, amikor Mach 0,94-től a kezében berezonált a kormány, és ekkor kellett higgadtan döntenie, tovább repülnie, nem feladni, hanem bízni a gépben és a Ridley-féle technikában, no meg abban, hogy nem létezik az a démoni félelmetes valami, amitől sok pilótatársa is rettegve beszélt: nincs igazi hangfal, csak megváltozott áramlási viszonyok vannak. És ama nehéz néhány másodperc és Mach 1 után a meglepően sima, nyugodt repülés a szuperszonikus világban. Yeager még a hangrobbanást sem hallotta, ami annyira megrémisztette a földön lévőket, akik azt hitték, ez azt jelenti, hogy vége Yeagernek és az X-1-nek.

Többek szerint Yeager hősiessége nem egyszerűen abban merül ki, hogy átrepült a hangsebesség feletti birodalomba, és ezzel új fejlődési korszakot nyitott a repülésben: az is jellemének része volt, hogy a siker után sem hagyta el a légierőt, hogy mondjuk valamelyik magáncég jól fizető állásában töltse napjait. Egy ideig maradt Edwardson, tovább repült a kísérleti gépeken, még vagy egy évtizeden át újra és újra ő lett a leggyorsabb ember a világon, miközben az amerikai sugárhajtású típusok többségét ő repülte be, vagy ő is részt vett a kockázatos berepülésekben. Részt vett a koreai háborúban is, legveszélyesebb küldetésének nem az X-1-est hanem a MiG-15-öst tartotta: Kadenában egy dezertált észak-koreai pilóta gépét kellett úgy repülnie, hogy semmit sem tudott a paramétereiről, ráadásul minden műszer metrikusan mutatott, ami neki nem sokat mondott. Viszont a háború megnyerése szempontjából létfontosságú volt, hogy alaposan megismerjék az ellenség csúcstechnikáját: egy interjújában csendben nevetve azt mondta, lehet, hogy ő a végén többet tudott a MiG-15-ös képességeiről, mint akik ellene repülték. Ezredparancsnok volt néhány évig Németországban, dolgozott Pakisztánban, rengeteg bevetést repült F-4-essel a vietnami háborúban. Életében összesen 360-nál több típust repült, békeidőben is aktív volt egészen a hetvenes évek közepéig, amikor visszavonult, mint nyugalmazott dandártábornok.

Egy ilyen hosszú repülőkarrier valamennyi fontos és főképp kalandos mozzanatát lehetetlen felsorolni, például azt, hogyan zuhant a sztratoszférából 25 ezer lábig egy X-1A rakétagéppel, hogyan úszta meg egy F-104-es lezuhanását, vagy hogy miképp ragadt a szintén berepülő pilóta Armstronggal, a későbbi holdutazóval egy T-33-asban egy olyan kiszáradt tó fenekén, ami nem volt eléggé kiszáradva...

Az életpálya egyetlen törése a kívülállók számára talán épp az lehetett, ami Az igazak című film egyik alapkérdése: miért nem folytatta az ívet egyenesen az űrrepülésig? És erre nem egyszerűen a kapszulában fellőtt majom szimbóluma a válasz. Mint Yeager egy interjújában elmondja, az első űrhajóscsoport kiválasztásakor parancsnoka volt egy harci alakulatnak, különben is, egyetemi-főiskolai végzettség volt a feltétel, neki olyanja nem volt. Viszont a hatvanas évek elejétől lett a vezetője annak a tesztpilóta-iskolának, ahonnan az űrhajósoknak a Mercury program utáni első-második generációja kikerült. A légierőnek megvolt a maga űrprogramja, jóval a Space Shuttle előtt irányítható űrrepülőgépek terveit készítették el, sőt, egy kisebb űrállomásét is. Akkor szakadt el Yeager az űrhajózástól, amikor az űrhajózást és ezzel a kiképzést is teljes egészében kivonták a légierő felügyelete alól, és minden ezzel kapcsolatos tevékenység az ő szóhasználata szerint a bürokraták, azaz a NASA hatáskörébe került. Ha ez nem így történt volna, szerinte az USA tizenöt évvel tartana előbbre az űrrepülésben, állította. Van ebben igazság: az amerikai űrprogram hatalmas vargabetűvel jutott vissza az űrrepülőgép koncepciójáig, igaz, közben megtörténhetettek a holdraszállások is...

A hangsebesség fölötti első repülés 65. évfordulóján megint repülhetett szuperszonikusan, igaz, kétüléses harci gépben, de amúgy a saját kisgépén rendszeresen felszállt, amíg tehette, járta a világot és Amerikát, előadásokat tartott, interjúkat adott, rendezvények díszvendége volt, és fel-felruccant a hegyekbe vadászni vagy Alaszkába horgászni. Azt mondta: „A pokolba is, egyszer csak meg kell halnia minden embernek, de én minden percét élveztem az életemnek, és minden percét élvezem most is”.