Nem tudhatom...

Hazánkban 1964 óta ünnepeljük a magyar költészet napját, József Attila születésnapján, április 11-én. A Facebookot is ilyenkor ellepik a szebbnél szebb idézetek. Sok ismerősömnél, illetve csoportban bukkant fel Radnóti Miklós: Nem tudhatom című verse, amely vasútmániásként és a költő rajongójaként az egyik kedvemcem. Így szól:

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Ekkor jutott eszembe, hogy nemrégi száznál is több légifotó került fel a Fortepan oldalra, amely az 1944-ben lebombázott Budapestet mutatja be.

Nosza, kombináljuk a kettőt, de előbb nézzük a szikár tényeket: Radnóti 1944 januárjában írta meg a fenti verset, három hónap múlva, április 3-án meg is érkeztek a megjövendölt bombázók, akik valóban azt nézték fentről, hogy mit kell elpusztítani.

Céljuk a német utánpótlási vonalak elvágása volt, ennek megfelelően elsősorban a vasutat, közutat és a repülőteret bombázták, de a korabeli technikának köszönhetően jutott a bombákból lakott területre is. Vasút esetén az ütőeret a Ferencváros állomás jelentette, közúton pedig az egyik legfontosabb út az alig két éve átadott gyorsforgalmi út volt, amely a várost kötötte össze Feriheggyel. Azzal a repülőtérrel, amelynek szintén kijutott a bombákból.

A légicsapások utolsó hulláma 13-án érte a Budapestet, ennek elültével másnap a Magyar Királyi Légierő egyik felderítőgépe kis magasságból végigfotózta a fővárost. Céljuk elsősorban a károk felmérése és dokumentálása volt. Az akkor készült képek a Fortepan mellett egy külön oldalon összefűzve is végignézhetők. Az Index részletes cikke a témáról itt érhető el.

* * *