Ötven éve: a hat napból az első...

1967-ben Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnök, az egyébként a mai napig széthúzó arabok között, összekovácsolta Egyiptom, Jordánia, Szíria és Irak katonai és politikai vezetését egy „szent” háborúra, amelynek célja Izrael elfoglalása volt. A szövetséges arab államok jelentős katonai fölényben voltak: 1800 harckocsit, 660 katonai repülőgépet és 364 ezer fős hadsereget állítottak szembe az izraeliekkel szemben, akik alig 800 tankkal, 264 ezer fős hadsereggel és 300 katonai repülőgéppel rendelkeztek. Az arab államok nagy részben szovjet, kisebb részben francia és brit, sőt második világháborús német, az izraeliek szintén francia–brit és amerikai forrásból szerzeték fegyvereiket.

Az arab légierők elsősorban MiG-15,-17, -21, valamint a jordánok Hawker Hunter vadász és Szu7, Il-28, Tu-16 bombázó repülőgépekkel, az izraeliek francia gyártmányú Dassault MD450 Ouragan, Super Mystére IV, Mirage IIICJ vadász és Sud Aviation Vautour bombázó repülőgépekkel, valamint Fouga Magister felfegyverezhető gyakorló repülőgépekkel rendelkeztek.

Valójában az Akabai-öböl bejáratának néhány nappal korábbi elzárása volt a háború nyitánya. Az arab tervektől eltérően 1967. június 5-én hajnali 4 óra 30 perckor az arab–izraeli háború egy hadüzenet nélküli preventív zsidó légicsapás-sorozattal, a Fókusz hadművelettel kezdődött meg.

Az izraeli kormánynak nem volt szüksége nagy kémtevékenységre, hogy lássa, mi fog történni, milyen kimenetele lehet a háborúnak. A hadsereg és lakosság hazafias motiválásán túl ezért megkezdődött egy megelőző légicsapás előkészítése. Az izraeli titkosszolgálat elsősorban az egyiptomi légierő állapotát, működését, a repülőterek és azon belül a kifutópályák fekvését, a repülőgépek és üzemanyagtárolók helyét mérte fel. Az egyiptomi légierő napi rutinját szintén górcső alá vették. Rájöttek, hogy a legtöbb repülőtér egyetlen kifutópályával rendelkezik, ha azt használhatatlanná teszik, akkor a bázisról rövid időn belül nem lehetséges a felszállás, a repülőgépeket még a földön szétrombolhatják.

Az egyiptomi légierő hajnali őrjáratai – közte egy repülésirányító Il-14, amelyen a légierő vezérkari főnöke is tartózkodni szokott – a támadás tervezett időpontjában már landoltak, vagy visszatérőben voltak támaszpontjaikra. A több egyiptomi főtiszt, a hajózók és a műszakiak még nem érkeztek be a bázisokra, az újabb őrjáratok viszont csak reggel 8-9 óra felé repültek. És a Nílus deltája felett ilyenkor már felszállt a hajnali köd, ami akadályozta volna a navigációt és szinte lehetetlenné tette volna a földközeli repülést.

A földközeli, illetve tenger feletti nagyon alacsony repülés volt meglepetés másik záloga, mivel a szovjet gyártmányú arab lokátorok észlelési szintje alatt kellett berepülni a támadás során. Az alacsonyrepüléssel nemcsak az arab, hanem a szovjet és az amerikai lokátorokról is eltűntek a gépek. A két nagyhatalom radarjai elsősorban a haditengerészet hajóin voltak. Az Izraeli légierő francia segítséggel két fajta betonromboló bombát fejlesztett ki, az egyiknél a bomba végébe rakétahajtóműveket szereltek, amelyek egyrészt először fékezték a zuhanást, időt adva a támadó repülőgépnek a biztonságos távolodásra, majd belelőtték a betonba a bombát, amelynek robbanása mintegy  egy méter mélyen következett be, és ezért két méter mély és öt méter sugarú kráter keletkezett. A másik változatnál fékernyőt használtak.

Az egyiptomi légierő védelme gyenge volt. A repülőgépeknek nem volt bombabiztos fedezékük. Az Sz-75 Dvina rakéták alacsonyan támadó repülőgépek ellen alkalmatlanok voltak. A különféle légvédelmi gépágyúk általában nem rendelkeztek radarirányítással.

Az izraeli légierő a támadássorozatra 196 harci repülőgépet emelt a levegőbe, gyakorlatilag csak 12 vadászgépet tartottak riadókészültségben a saját légtér védelmére. Az első támadást 183 harci repülőgéppel, két géppáros, négygépes kötelékekben hajtották végre. Egyedül Jordánia lokátorosai észlelték – földrajzi helyzetükből adódóan – a nagyszámú felszállást, de rossz frekvencián próbálták elérni szövetségeseiket.

Kiemelten tizenegy repülőteret támadtak, olyanokat, ahol a Tu-16-os bombázók, valamint egyiptomi elfogó vadászrepülőgépek települtek. A bombák tették dolgukat, a készültségi vadászok a legtöbb helyen nem tudtak a levegőbe emelkedni. A zsidó állam repülőgépei két-három alkalommal csaptak le, de a célpont felett szigorúan csak hét percet tartózkodhattak, mert a következő raj tíz perc múlva folytatta a támadást. A folyamatos támadás a kezdeti alacsony repülés után már nagyobb magasságba emelkedve, zuhanásból oldott bombákkal is folytatódott, sőt, késleltetett időzítésű bombákat is oldottak a javító munkák megnehezítésére.

Megsemmisítettek 197 egyiptomi repülőgépet, ebből összesen négyet a levegőben, valamint nyolc radarállomást. A veszteségek egy részét maguk az egyiptomi pilóták okozták, mivel egyetlen lehetőségük a támadások közti néhány perces szünetekben a felszállás volt, de gurulás, vagy éppen felszállás közben sok gépük megsemmisült. Az Abu Szuir bázisról nyolc MiG-21-es riadóstarttal a levegőbe tudott emelkedni két Mystére IV-est lelőttek, utána azonban a Mirage IIICJ vadászok mindegyikkel végeztek. Minden légiharcot a 30 milliméteres DEFA gépágyúkkal nyerték meg. Csupán egyetlen egyiptomi ezredet nem semmisítettek meg a földön, mert áttelepültek a támadás előtti napon el-Guardaka repülőterére, amelyet első körben nem támadták az izraeli repülőgépek. Izraeli saját veszteség: öt pilóta meghalt, ugyanennyi fogságba esett. A repülő harcálláspont IL-14-es viszont megúszta, a Kairói Nemzetközi Repülőtéren szállt le.

Az első támadás után, körülbelül húsz perc alatt visszarepültek Izraelbe, és nyolc perc múlva indult a második hullám újabb tizennégy egyiptomi repülőtér ellen, ahol további százhét repülőgépet lőttek, bombáztak szét a földön, valamint két szír MiG-21 vadászrepülőgépet lőttek le légiharcban. Az egyiptomiak is fel tudtak emelni néhány vadászrepülőgépet, a légvédelem is működésbe lépett és első Sz-75 Dvina rakétájuk éppen az egyiptomi kötelék egyik FL képét találta el. Egy másik azonban R-3Sz rakétájával leszedett egy francia deltát.

A harmadik hullámban az első hullám 85 gépet újrafegyverzés és tankolás után vetették be, nagyobbrészt szíriai, jordán, kisebb részt egyiptomi és az iraki H-3 repülőterek ellen. A légiharcban újabb két szír MiG-21 veszett oda.

A harmadik hullámban bevégzett három órás támadássorozat után délután és este további két támadást indítottak az iraki bázis, valamint kisebb támadásokat egyiptomi repülőterek ellen. A második napon az izraeli légierő már az arab koalíció szárazföldi egységeit támadta, a harmadik napon Jordánia harmincnégy repülőgépes Hawker Hunter flottáját annulálta. A hatodik napra Szíria is elvesztett körülbelül száz MiG-et, és ezzel a légiharcok végett értek. Az arab koalíció négyszázötvenkét repülőgépet vesztett, ebből hetvenkilencet légiharcban, Izrael tizenkilencet. A zsidó pilóták közül huszonnégy halt meg.

Tény, hogy az izraeli légierő az 1967-es háborúban legnagyobb győzelmét aratta, bár az 1986-os Bekaa völgyi légiháború szintén hasonlóan eredményesen zárult. Az is tény, hogy hadüzenet nélkül, bár háborúra készülődő, de nem harckészültségben álló országok ellen vetették be a légierőt.

Van néhány különleges esemény is a légiesemények között. Egy Tu-16-os bombázó minden izraeli támadás ellenére felszállt és el is jutott Izrael légterébe, de ott lelőtték az izraeli elfogóvadászok. A háború negyedik napján az izraeli légierő, majd a haditengerészet megtámadta az amerikai 6. flottához tartozó ELINT felderítő (kém)hajót, a USS. Libertyt, harmincnégyen haltak meg, százhatvannégy ember sebesült meg.

Az 1967-es légiháború szervesen illeszkedik a katonai doktrínák sorába, a légi haderőnem bevetési teóriái közé. Izrael nem alkotott újat, de a németek által kitalált Blitzkrieget, villámháborút kiválóan alkalmazta. Nem a Douhet doktrína alapján repülték a légiháborút, mert nem városokat támadtak, hanem katonai célpontokat. A német elvek szerint a földön megsemmisítették az ellenség légierejét (hadüzenet nélkül, hogy a légvédelem ne tudjon felkészülni), majd hatásosan támogatták a szárazföldi csapatok harcát, taktikai bevetésekkel.

Izrael után hasonló preventív légicsapást a II. Öböl-háborúban a koalíciós erők hajtottak végre a Kuvaitot megszállva tartó Irak ellen. A háborút a szövetséges légiuralom el is döntötte, a szárazföldi hadjárat a szinte teljesen demoralizált iraki csapatok ellen, koalíciós oldalon minimális veszteséggel zajlott le.

1967-es hat napos háború volt az utolsó, ahol egy nap alatt megsemmisítették az ellenséges légierő döntő részét, és gyakorlatilag ezzel légiuralmat értek el a harcterek és az ellenséges hátország felett. A Fókusz hadművelet tanulságait minden katonai iskolában oktatják, ízekre szedték és a jövendő légi haderőnemek és légvédelmi fegyvernemek tisztjeinek példaként mutatják be.