Pumák és Dongók: Katana-kötelék az emlékrepülésen

Ha május vége, akkor Puma emlékrepülés. Idestova nyolc éve már, hogy az újkori Pumák akkori századparancsnoka (Hegedűs Ernő, azaz „Gege”) és néhány jóbarátja kitalálta, hogy méltóképpen meg kell emlékezni a II. világháborúban harcolt (és elesett) pilótákról. 2005-ben volt az első (akkor még több napos) túra, ami összehozott nem kevés embert és gépet. Az idő telt, időközben Gegétől is búcsút kellett vennünk, de a hagyomány maradt, az emlékrepülés útvonala pedig kiegészült Tiszaug kis falujával, amelynek temetőjében nyugszik. Idén május 25-én rendezték a túrát, kiegészülve a Dongókkal (a kecskeméti 2. hajózó század). Így idén ilyen lett az emlékrepülés logója (fel is került minden résztvevő repülőgépre).

Egy ilyen repülést vétek kihagyni, így jómagam is regisztráltam Jóskával, repülőgépnek meg kézenfekvő volt a HA-DAT lajstromjelű Katana. Pénteken leosztottuk, hogy ki mikor repül, majd izgatottan vártuk a másnapot. Szombat reggel elég felemás időjárást mondott a meteor, a repülésmeteorológiai táviratok Budapestre lényegében az összes olyan két és négybetűs rövidítést tartalmazták, ami nem sok jót jelent… Kecskemétre viszont 7 órakor BLU-t mondott a béka, ezért úgy gondoltuk, rossz már nem lehet. (A katonai repülőterekre az időjárás-jelentés tartalmaz egy három betűs kódot, aminek egy szín felel meg a színskála – szinte – minden színéhez, a BLU jelen esetben blue-t, vagyis kéket jelent. Eszerint a látás 8 km, vagy több, a felhőalap pedig 2500 láb, vagy annál magasabb.)

Végül becuccoltunk a repülőgépbe, és fél nyolckor már magunk mögött is hagytuk a tököli betont. Habár kicsit előbb terveztünk indulni, mert Csücsör (polgári nevén Körömi József alez. – de így senki sem ismeri…) előző nap lelkünkre kötötte, hogy igyekezzünk korán elstartolni, mert 44 gépet regisztráltak, ergo Jakabszálláson nem lesz kicsi a forgalom. No nem gond, majd figyelünk. Kettőnkek összesen négy szeme van, a gépből piszkosul jó a kilátás csak meglátunk mindenkit… Első szár Jóskáé, hogy azért én is hasznosan töltsem az időt, átolvasom még egyszer az összes Csücsörtől kapott információt, meg a térképeket, ne maradjon ki semmi. Kicsivel később döccen a kerék, majd Jóska elegánsan leparkol a sövény mellé.

Najónapotkívánokmegjöttünk. Kifújjuk magunkat.

Ezután megreggelizünk. Repülés után a legfontosabb étkezés. Reggeli közben kapunk néhány vicces megjegyzést az iránytűre akasztott Wunderbaum miatt, de hát jó okunk volt rátenni… Fél kilenc fele előkerül a Joci is, aki rögvest mellénk is tolta a gépét, a HA-JOC „rendszámú” Katanát. Kicsivel ezután befut (szintén Tökölről) a HA-DAQ lajstromjelű gép is, így az erre a napra összeállított „Katana kötelék” teljes lett. Túlzás nélkül állíthatom, mi mutatunk a legjobban a sok „vegyes-vágott” típus között.

A hangárban lezajlott a megnyitó, kaptunk áldást is a tábori lelkész jóvoltából, majd irány az eligazítás. Csücsör tartja, felvési a használatos frekvenciákat, a kecskeméti reptér megközelítésekor használatos eljárásokat, valamint felhívja a résztvevők figyelmét arra, hogy ha riasztás van – még ha csak Tango (gyakorló) is – sipirc le a pályáról, mert a készültségnek előnye van, mindenkivel szemben. A repülési magasság 2000 láb (kivéve ha a katonai légterekben mást mond az irányító), ha bármi van (valaki elveszti szem elől a vezérét, eltéved, neadjisten valami problémája van), 1500 lábra le, és irány haza. Rádióban nem elmesélni a nagymama süteményreceptjét, vagy a „Háború és békét”, tényleg csak a legszükségesebb közleményekre szorítkozzunk.

Miután minden tisztázódott, elkezdődik a gépek kötelékbe osztása, sebesség szerint. (Megvan az oka, egy Piper Seneca például nehezen tud együtt repülni egy Falke movittal, mert ahol az utóbbinak a maximális sebessége van, az előbbi éppen hogy csak a levegőbe tud kapaszkodni.) Mi az előbb említett hármas kötelékbe kerülünk, a HA-JOC lesz a vezér, mi balról követjük, a HA-DAQ pedig jobbról.

Kapunk egy adag matricát is, a Pumás öt percen belül már ott virít a gép svancán, ahogy kell. Beosztják az indulási időket, a kötelékek ötperces időközökkel startolnak, mi az eligazítás után külön repelőttit is tartunk, kiosztjuk a pontos pozíciókat, a rezsimeket. Szót ejtünk még arról is, hogy ki mit mondjon a rádióba (még annyira se foglaljuk el a frekiket). És biztos, ami biztos, 12:10-kor már mindenki legyen a gépben melegíteni.

Kis csúszással megindulnak a felszállások is, mi a 4. hullámban kaptunk startidőt, és irány Kecskemét, 30-as TIRA. A távoli felett ráfordulunk a pályára, és szépen egymás után szállunk le. A „C” jelzésű gurulón át begurulunk az állóhelyre, majd a papírmunka elintézése után a hangárhoz vesszük az irányt.

Ott már vártak minket az öreg Pumák, meg néhány fiatal, egy MiG-29-es, egy Alba, meg a 43-as oldalszámú kétüléses Gripen társaságában. Kecskeméten nem sokat időztünk, egy óra múlva már kértük is az indítási engedélyt, majd szépen egymás után – öt perces időközönként – gurultunk ki a 30-as pályára. Mi is elhelyezkedtünk, majd fél kettőkor be is szúrtuk a gázt, és indultunk is. Kecskemét után a következő állomás Szandaszőlős, majd a szolnoki katonai repülőtér (mennyi PIR tábor, mennyi jó repülés emléke), ahol egy-egy áthúzást hajtunk végre. De nincs idő gyönyörködni a tájban, vagy nosztalgiázni, az ember figyelmét leköti az, hogy pontosan tartsa a pozícióját, se ne maradjon le, se ne „szaladjon rá” a vezérre. Néha egy-két pillantás a paraméterekre, hogy minden a helyén van-e, de fő koncentrációt a vezetés igényli.

Szolnok után irány Tiszaug, a település, ami Gegének köszönhetően került fel a repülők térképére. Itt egy long way turn-nel (kb. 270 fokos fordulóval) ráállunk Bugac, majd Jakabszállás irányára.

Útközben az időjárás tréfája bejött, egy esőzónát is ki kell kerülnünk, a kerülő után tisztázzuk még egyszer a jakabi teendőket, áthúzás, oszolj, a bal kísérő ráfordul az iskolakör harmadik fordulójára, a vezér a másodikra, a jobb kísérő pedig kifordul jobbra, és az első fordulóba csatlakozik. Így is történik, Joci kiadja az „oszolj”-t, én meg már döntöm is a gépet, és  fordulok is az előre megbeszélt irányba. A kis tó felett fűtés, szivattyú, gáz le, klapni ki, kis húzatás, sebesség OK, minden a helyén, jön a föld, lebegtetés, és már lent is vagyunk. A tankolónál le a pályáról, mert Jociék is fordulnak a leszálló irányra… és gurulás vissza a „szokásos helyre” a sövény mellé. Kikapcsolnak Jociék is, majd a DAQ is megjelenik Kálmánékkal a „nyergében”.

Kiszállás után megbeszéljük a tanulságokat (minden repülésnek van!), majd miután kisétálunk a „hivatalos” reputáni megbeszélésről, beüt a felismerés, hogy az Öreg Pumák a földön jöttek velünk. Na, olyan nincs, hogy ők ne repüljenek! A következő program Nádas Tamás műrepülése, azalatt el is szaladunk értük. Azután (persze odafigyelve az Extrára is) beosztjuk, ki kivel repül. Sminyu bácsi (vitéz Szentiványi János nyá. alezredes) velem emelkedik a levegőbe egy karikára, Bandi bácsi (Frankó Endre nyá. őrnagy) pedig Jóskával. Így is történik, húsz percet repülünk fejenként, az érzés leírhatatlan, amit rajtuk látunk. Hát persze. Ők is pilóták, és a pilóták a levegőben érzik jól magukat.

A repülés után kiveszem a táskám a repülőgépből, amit ezután Jóska hazavisz Tökölre (mégiscsak otthon éjszakázzon a madarunk). Majd másnap reggel ugyanitt. De most már tényleg repülés után vagyunk, ami azt jelenti, hogy a térképet a kézben felváltja a sörösdoboz, majd a hangárban vidám anekdotázás kezdődik a pilótagenerációk között. Együtt sztorizgat és mulat a civil, a katona, a 93 éves öreg Puma, a huszonéves fiatal, a középkorú minden hájjal megkent oktató, a nyugdíjas MiG-29 pilóta, a leendő Gripen hajózó, a Falkés, a sárkányos… egyszóval mindenki. Ez a szép a repülő társadalomban, annyifélék vagyunk, és annyiféle módon kerülünk a levegőbe, de mind egy nyelvet beszélünk. A fehér asztal mellett meg mindenki ugyanolyan, nem számít, ki mit „hajt”.

Így ért véget az immár 8. Puma Emlékrepülés. Tobak Tibor, a Pumák krónikása után szabadon: „amíg egyetlen Puma is él, él a halott bajtársak emléke. Ennek az emlékrepülésnek köszönhetően, talán kicsit tovább is. Ezért van.” Jó is találkozni a többiekkel, meg hallgatni az öregek beszámolóit. Mert van bőven mondanivalójuk nekünk is. Ahogy beszélnek hozzánk, úgy érezzük, nincs köztünk generációs szakadék. Ugyanazokat a csínyeket követték el fiatalon, mint mi mostanság. Ugyanúgy érezték, hogy hegyeket mozgathatnak meg, mint mi, amikor kikerültünk az iskolapadból. Ki tudja, talán elhordták volna azt a bizonyos hegyet, ha nem jön közbe a háború? Ezen már kár rágódni, ezt ők is tudják, és csak előre néznek.

Figyelünk is rájuk, mert sajnos, egyre kevesebben vannak. Az idei túrára már nem tudott eljönni se Michna Gyuri bácsi (tavaly augusztusban hunyt el), se Pintér Öcsi bácsi (ő idén februárban).

Tényleg sokat kapott mindenki ettől a naptól. Meg persze az estétől. Hiszen a repülőtéren nem áll meg attól az élet, hogy az utolsó gépet is betolták a hangárba, és mindenki kezében ott a sör, a kondérban pedig rotyog a pörkölt… hiszen a pilóta nem csak akkor fejlődik, amikor oktatják, hanem amikor a többieket hallgatja a kocsmában. (Egy jóbarátom szerint. Igaza is van.)

Mit is lehet mondani? Jövőre veletek ugyanitt?  Ez egyértelmű. Mi lehet akkor megfelelőbb? Megvan:  „Zoli, a háti permetezőt legközelebb ne felejtsd otthon!”. (Az eddigi Puma túrák és repülőnapok legfontosabb esti kelléke ugyanis hiányzott a hangárpartiról…)