Repülőtéri rozsdatemető: hová folyik el harmincmillió?

Nemrégen az iho/repülés és az airportal.hu oldalán is gyönyörű fotók jelentek meg azokról a pilótafülkékről, amelyeket a skanzent üzemeltető alapítványtól teljesen független önkéntes csoport, az egyik legöregebb repülőgép felújításáról hírnevet szerzett "Il-14 felújító csapat" keltett újra életre. Az airportal.hu cikke ugyanakkor rendkívül fontos kérdéseket is feszeget:

„…a maroknyi lelkes csapat folyamatos munkája és erőfeszítései, valamint az adakozásból összegyűjtött ezer forintok elegendőek-e a Skanzenben található teljes géppark állagromlásának megállításához? …Kinek lenne a feladata és felelőssége, hogy a repülőgépek megfelelő karbantartását, állagmegóvását időről időre elvégezze kinek kellene az ehhez szükséges forrásokat előteremteni, megfelelő körülményeket biztosítani?”

Itt és most nem vállalkozhatunk a teljes háttér felderítésére. Az azonban mindenképpen elgondolkodtató, hogy a skanzent egy 30 millió forintos éves árbevételből működő alapítvány kezeli, amely ráadásul több mint egymillió forint nyereséget vallott be 2011-es évének eredményeként, és amelynek majd’ tizenkilenc millió forint bérköltségre, további nyolcmillió anyagjellegű költségre, cégautóra van kapacitása, amelynek ferihegyi irodája, két főállású és 8 szezonális alkalmazottja van. Mindeközben látható, hogy minden kiállítási tárgy szétrohad, ha csak nem akadályozza meg ezt az önkéntesekből álló csapat.

A Ferihegy Repülőgép Emlékpark Alapítvány bevallott adatai nyilvánosak, megtekinthetők az Emlékpark weboldalán.

A bevallott adatok és az alapítvány által a valóságban elvégezett munka közötti drámai kontrasztról, a működés tökéletesen fantázia-, motiváció- és/vagy elkötelezettséghiányáról tanúskodjanak közelmúltban készült képeink. Figyelem: az egyetlen kivétel, az Il-14 repülőgép vezérsíkjáról készült fotó esetében sem ezt a képet rögzítette volna kameránk, ha nem lennének olyan elkötelezett repülésbarátok, akik nem tudták tovább nézni az állapotokat és akik a múzeumi tárgyakat az érdektelenségével lassan pusztulásba sodró alapítvány munkájától merőben eltérő tevékenységbe fogtak. Az alapítvány mindössze annyit tett hozzá az önkéntesek munkájához, hogy a felújítás elején a (természetesen kizárólag a csapat által összekampányolt!) magánadományokként érkező bevételeket megduplázta, idén akkumulátort és töltőt, valamint egy leselejtezett motort vásárolt ócskavasárban a csapatnak, valamint állja az apróalkatrészek (csavarok, stb) költségeit. Ez a bevételhez képest elenyésző, kb. évi 200.000 forint kiadás. Ezen kívül benzint is vettek számukra a bemutatókhoz, de az ekkor megemelkedett közönségből kizárólag nekik származott bevételük. Az alapítvány kuratóriuma eddig egyetlen alkalommal sem fejezte ki köszönetét az önkénteseknek, akik ennek ellenére lelkesen, önszántukból immár helyettük végzik el a karbantartások java részét, anyagi ellenszolgáltatást nem várva.

Kérdés tehát, hogy harmincmillió forint éves bevétel nem sok-e ahhoz, hogy ilyen állapotokat kelljen néznie a skanzenbe látogatónak? Szégyen a magyar légiközlekedés hagyományaira, szégyen a repülőtérre, az egész légiközlekedési társadalomra az, hogy ilyen számok mellett ilyen látványban és nemtörődömségben kell részesülnünk, ha meg akarjuk nézni ezeket a felbecsülhetetlen értékű repülőgépeket és földi kiszolgáló eszközöket.

Az alapítvány létrejöttének körülményeiről, szakmai és jogi hátterének részleteiről, a működés jellegéről, a bevallott adatok valódiságáról egy külön oknyomozó riport szolgálhatna csak kielégítő válaszokkal. Erre most nem vállalkozhatunk. Jelen rövid képriportunkban csupán a skanzen aggasztóan sötét, szép kabinfényekkel meg nem világított oldalát mutathatjuk be, egy elgondolkodtató dokumentum-gyűjtemény társaságában.

Az ügyben telefonon és személyesen is kerestük a Ferihegy Repülőgép Emlékpark Alapítványt, sikertelenül.