Shuttle-búcsú: a magánűrhajózásé a jövő?

Both Előd, a Magyar Űrkutatási Iroda vezetője úgy véli, hogy az űrrepülőgépek harminc éve után az űrturizmus-ipar is képes lesz az űrállomás ellátására megfelelő eszközöket fejleszteni.

Tulajdonképp fájdalmas búcsú az Atlantisz leszállása: beismerése annak, hogy bármennyire is nagyszerű program volt, az űrrepülőgép az alapvető célt, a gazdaságos űrhajózást nem érte el.

Kétségtelen: a búcsú fájdalmas, 30 évig szolgált ez az eszköz. De nem azért vonják ki a forgalomból, mert nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezt az amerikaiak nem ismerik el, nem így fogják fel. Viszont 30 év alatt azért a technika elöregszik, emellett volt két tragikus baleset, a Challenger és a Columbia katasztrófája, ami nagyban felerősítette a kivonást szorgalmazó hangokat. De soha nem mondták, hogy azért vonják ki az űrrepülőgépet, mert kudarc vagy zsákutca lett volna.

Úgy indult, hogy végre van egy nagyszabású űreszköz, ami többször felhasználható, ez pedig a gazdaságosság legfontosabb összetevője.

Ezért mondom, hogy az előző kérdésnek mind a két fele igaz. Volt egy ígéret, hogy majd tizedére fog csökkenni a pályára állítás költsége, nos a tizedére biztos nem csökkent. Hogy mennyivel csökkent, ez nyilván attól függ, hogyan számolunk, mit veszünk és mit nem veszünk figyelembe. Szóba került induláskor az is, hogy majd milyen jól lehet javítani az űrrepülőgép révén a Föld körül keringő űreszközöket. Ez a Hubble űrtávcsövön kívül ismereteim szerint egyetlen esetben fordult elő, tehát hogy  egy műholdat befogtak és megjavítottak, vagy visszahoztak a Földre. A Hubble űrtávcsővel is az volt az eredeti terv, hogy minden második javításra visszahozzák az űrrepülőgéppel a Földre. Aztán ezt sürgősen elfelejtették.

Jól értem, hogy itt a konstrukció alapkérdése az lett, hogy maga az űrsikló túlságosan nagy, túlságosan nehéz? Magyarán annak az energiának a jelentős része, ami a földkörüli pálya eléréséhez kell, a hasznos teher irányából eltolódott magának az űreszköznek a meghajtására?

Így is föl lehet fogni. Ezért volt az, hogy noha a kezdeti években műholdakat vittek föl az űrrepülőgéppel, és állítottak pályára, ez a fajta küldetés a Challenger katasztrófája után megszűnt. Akkor jöttek rá arra, hogy ezeket  a műholdakat sokkal egyszerűbb az olcsó, kis teherbírású rakétákkal fölvinni, ahol nem jelentkezik ez a  probléma, hogy föl kell vinni az egész űrrepülőgépet két vagy több űrhajóssal csak azért, hogy egy olyan műholdat fölvigyünk, amit egyébként a költséget töredékéért fölvisz ma már a világon bármelyik erre szakosodott vállalat vagy ország.

Az elmúlt másfél-két évtizedben az amerikai űrsiklók működését nehéz volt elválasztani a nemzetközi űrállomás építésétől. Olyan típusú feladat volt ez, ha jól érzékelem, ami azért "feküdt" ennek az eszköznek.

Kétségtelenül, de azért a következő évtizedben űrrepülőgép nélkül is ki fogják szolgálni az űrállomást, és a nagy modulokat is föl lehetett volna vinni más eszközökkel is. Persze erre azért nagyon is alkalmas volt az űrrepülőgép.

Hogyan lehet ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában végre valóban gazdaságosan kihasználni az űrt,  gazdaságosan embereket vinni Föld körüli pályára és fenntartani az űrállomást?

Én azokkal értek egyet, akik erre a kérdésre azt mondják, hogy kémiai hajtóművekkel nem lehet. Tehát lehet a rosszabb, meg a kevésbé rossz megoldások között lavírozni, de a kémiai hajtómű, tehát hogy valamit elégetünk és attól megyünk fölfelé, soha nem lesz gazdaságos megoldás.

Hát akkor mi lehet helyette? Fotonűrhajó, mint a sci-fikben?

Ezek egyelőre tényleg csak a sci-fikben léteznek, meg a jövőkutatók fejében. Ötletnek jók, de a mérnöki gyakorlattól, a műszaki megvalósítástól még mesze vannak.

Adott a szovjetek Szojuz TMA sorozata, amellyel el lehet érni az űrállomást, és az amerikaiak is visszatérnek a hagyományos űrhajóhoz, ami egy rakéta csúcsán indul az űrbe.

A Constellation programot Obama elnök leállította. Ennek a tervnek a keretében  ARES hordozórakétákkal, és az űreszközök kombinációival lehetett volna a Holdra is visszajutni, meg az űrállomásra is rendszeresen felmenni, de ezt, úgy ahogy van, lefújták. A legígéretesebb jelölt most Amerikában a SpaceX nevű magáncég által kifejlesztett Falcon 9-es rakéta, amelyre fel lehet tenni egy Dragon nevű teherűrhajót, ezzel már néhány éven belül ki lehet szolgálni a nemzetközi űrállomást, és a SpaceX nagyon magabiztosan tervezi, hogy a Dragont továbbfejleszti emberek szállítására is alkalmas űrhajóvá.

Ezzel együtt éveken át csakis az orosz űreszközökre hagyatkozik az űrállomás, amikor a személyzetet cserélik. A Dragon viszont izgalmas kérdést hordoz: a jövőben a magánszektor lesz az űrhajózás meghatározó szereplője a nagy állami vállalkozások helyett? Az űrturizmusból is kifejlődhet egy olyan űrrepülőgép, amely Föld körüli pályára is képes állni, és majd kiszolgálja az űrállomást?

Én feltétlenül így látom a jövőt. Az emberes űrrepülés az űrtevékenységnek az a fejezete, amely a közeli években, éppen az űrturizmus kapcsán, gazdaságilag önállóvá válik. Hogy aztán ezek a cégek a megszerzett bevételt mire használják, fejlesztenek-e belőle az űrállomás kiszolgálására alkalmas kis űrrepülőgépeket, ez a cégek magánügye, ezt az idő el fogja dönteni. De abszolút logikus fejlemény lenne, tehát valószínű, hogy a Spaceship2-t, és a többi turista űrhajót, amelyek hamarosan szolgálatba állnak, kicsit tovább kellene fejleszteni, és lehetne belőlük  olyan űreszköz, amelyik alkalmas arra, hogy a személyzetet oda-vissza szállítsa az űrállomásra. A teherűrhajók pedig mennek külön.