Szojuz-Apolló: egy optimista kor nagy közös kalandja
Egy űrhajó belsejében lebeg a kamera, nyílik a zsilipajtó, és ketten-hárman beúsznak a képbe, nagy ölelések, a viszontlátás és a megkönnyebbülés hangjai, mert sikerült az űrrandevú, sikerült a dokkolás: elég gyakori jelenet ez manapság, amint a Nemzetközi Űrállomásra megérkezik a váltószemélyzet. De egészen más, különleges hangulata és jelentősége volt ennek negyven éve, 1975. július 17-én, amikor először találkoztak földkörüli pályán amerikai és szovjet űrhajósok.
Igen, annak ellenére, hogy nem tört meg igazán a hidegháború lendülete, ezekben az években tanultuk meg az enyhülés-kifejezést nem csak az időjárásra alkalmazni. Amint azt az Űrvilág.hu összefoglalójában is olvashatjuk, az ötlet a közös repülésre a NASA igazgatójának fejében született még az űrverseny tetőpontján: akkor győzködte erről az elnököt, amikor együtt repültek az Apolló-11 éppen földet ért személyzetének a meglátogatására. Vagyis akkor, amikor az amerikaiak fölényben érezhették magukat az oroszokkal szemben. Mégis miért is volt fontos épp nekik az, hogy beindítsanak egy ilyen programot?
Például mert az azért eléggé nyilvánvaló volt, hogy maga az űrverseny, vagyis hogy hasonló célokért párhuzamosan dolgozzanak, valójában hatalmas pocsékolása az emberiség erőforrásainak, a két űrhatalom tudásának összegzése viszont nagyon komoly távlatokat nyithat. Hiszen az akkori optimista hangulatban a NASA főnökei már a Hold utáni következő célpontra gondoltak, a Marsra, és egy Mars-expedíció esélyeit valóban erősítette volna, ha a két űrhatalom összeteszi, amije van: az amerikai technológia vívmányait, például az oroszokénál fejlettebb számítástechnikát a szovjetek egyre komolyabb tapasztalataival a hosszú űrrepülés hatásairól az emberre.
És már ekkor felbukkant az a gondolat, hogy mekkora plusz biztonságot jelentene, ha egy esetleg bajba került űrhajónak és személyzetének a másik fél tudna segíteni, ha éppen úgy adódik és van éppen gyorsan indítható űreszköze. Ehhez viszont valamiképp meg kell teremteni azt a dokkolót és zsilipet, ami az egyik végén az amerikai, a másik végén az orosz űrhajóhoz képes kapcsolódni, majd kiegyenlíteni az Apolló és a Szojuz kabinok légkörének eltérő nyomását és összetételét.
Nem volt egyszerű a játék. 1972-ben írta alá Nixon és Koszigin miniszterelnök a program indító dokumentumát, majd kijelölték a személyzeteket, megkezdődött a felkészítésük, miközben ugyancsak elkezdték a dokkoló zsilipkamra építését. Egy-egy korábbi katasztrófa tanulságai miatt módosítottak az eredeti koncepciókon: lángálló öltözetet viseltek az űrhajósok azután, hogy az Apolló-1 tisztaoxigén-légköre egy zárlat miatt a kilövőpadon gyakorlás közben berobbant és három amerikai életét vesztette benne; az oroszok pedig hermetikus szkafandereket viseltek kilövéskor és érkezéskor, hogy elkerüljék azt a korábbi tragédiát, amikor a szkafander nélküli űrhajósokat megölte visszatérés közben egy szelep hibája. És hogy a feltöltött szkafanderek elférjenek, ezért repültek csak ketten az eredetileg háromszemélyes űrhajón.
Ami a személyzeteket illeti: szinte csupa nagyágyú kezdett el a másik fél nyelvén és kiképzőközpontjában tanulni. Orosz részről az az Alekszej Leonov volt a parancsnok, aki egy Voszhod-űrhajóból az emberiség történetében először hajtott végre izgalmas, nem épp zökkenőmentes űrsétát, társa az a Valerij Kubaszov lett, aki korábban egy szovjet hármas űrhajókötelék egyik tagjának volt a pilótája, később Farkas Bertalannal repült a Szaljut-6-ra.
Az amerikaiak parancsnoka a Gemini-program két repülést végrehajtó veteránja, majd az Apolló-10, a Holdat a holdkomppal megkerülő, a holdraszállást megelőző utolsó repülés részese lehetett. Egyik társa az újonc Vance Brand, aki később többször repült Shuttle-küldetéseket, végül a harmadik amerikai az egyik legjelesebb űrhajós, aki viszont addig szintén nem járt az űrben, pedig sokszorosan rászolgált: Deke Slayton, a NASA űrhajósainak főnöke, aki eredetileg a legelső amerikai emberes űrprogram, a Mercury pilótája lett volna, ráadásul őt tartották az egyik legrátermettebbnek az elsők között, de valami zörejfélét találtak a szívében, és az amúgy tökéletes fizikumú férfit letiltották a repülésről: Slayton végül megoperáltatta magát, és hatalmas elégtétel volt a számára, hogy 1975-ben mégis felszállhatott.
1975 július 15-én először a Szojuz-19 startolt hordozórakétája csúcsán, majd az Apolló indult, mögötte az utolsó fokozatban a dokkoló zsilipkamrával : az amerikaiaknak volt már gyakorlatuk abban, hogyan kell megfordulni az Apollóval, orrára venni a szerkezetet és kihúzni a hordozórakéta-fokozatból, ahogy ezt a holdkomppal is csinálták. Egy egész napjuk volt arra, hogy finom pályamódosításokkal egymás közelébe navigálják az űrhajókat, majd bekövetkezett a dokkolás és az összekapcsolás, aztán néhány óra múlva az átszállás. Három napon át repültek együtt, a találkákra főképp magában a zsilipkamrában került sor, de mindkét oldal élő tévéközvetítést adott a másik űrhajójának kabinjából is.
A közös tennivalók, vizsgálatok, étkezések és protokoll-momentumok után szétváltak az űrhajók, majd megcsináltak egy újabb közelítést és dokkolást, ezután távolodtak el egymástól és szálltak le. Az oroszok simán a sztyeppén, az amerikaiak viszont még három napot fenn töltöttek, utána pedig bekövetkezett az Apolló-program egyik életveszélyes kalandja.
Ereszkedés közben, már a légkörben az automata ernyőnyitó rendszer nem működött, kézzel kellett ledobni a biztonsági fedelet és nyitni az ernyőt, viszont emiatt bekapcsolódtak a himbálódzó űrhajó kormányfúvókái. Így került égéstermék a kabinba a kiegyenlítő szelepen keresztül, amitől kevés híján megfulladt a három űrhajós, Brand nem is volt magánál, amikor az űrhajó a tengerre érve felborult. Stafford szerencsére az ő arcára is rá tudta húzni az oxigénmaszkot. Szóval a három amerikai még vagy kétheti kórházi ápolásra is szorult, és tényleg szerencsésnek mondhatta magát, hogy megúszta élve a visszatérést, igaz, nem sokkal ezután már tökéletes állapotban utazták keresztül mind az öten mind az Egyesült Államokat, mind a Szovjetúniót.
A repülés jótékony hatása azonban szinte a mai napig érezhető, ami az amerikaiak szerint nem is annyira a technikai, mint a humán összjátéknak volt köszönhető. Az űrsiklóval amerikai személyzetek látogathatták meg a Mir űrállomást, majd az oroszok, amerikaiak, európaiak és japánok együtt építették fel azt a Nemzetközi Űrállomást, amely ma is ott kering a fejünk felett. Mint ismert, mostanság, és még két évig egészen biztosan csakis az orosz űrhajókon érik el az amerikaiak és európaiak az ISS-t, és ugyancsak biztató, akár a jövendő Mars-expedíció szempontjából, hogy az állomáson most egy amerikai és egy orosz űrhajós a szokás néhány hónap helyett egy évet marad fönn, hogy újabb adatokat gyűjtsenek a hosszú távú repüléshez.
Az viszont nagyon nem biztató, hogy Moszkva, legalábbis a politikai vezetés, manapság már az együttműködés leépítésén gondolkodik, olyannyira, hogy már azt is megtervezték, hogy amint a részükről már lezárul az ISS korszaka, hogyan fogják az általuk gyártott modulokat leválasztani az űrállomásról, hogy összehozzák a saját, jelentős részben katonai programokat szolgáló nem nemzetközi, hanem kizárólag orosz űrállomásukat.
* * *
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!