Tizenöt perc, tizenöt fok, hét óra úszás

A parti őrség úgy tudja, 15 fokos vízben úszva kevesebb mint két óra marad az életből. Ami utána jön, azt hipotermiának hívják: abnormálisan alacsony testhőmérséklet lassuló fizikai aktivitással.

Egy 22 éves nő a vízbe zuhant a repülőgépével, és túlélte, hogy elmesélhesse. Aztán egyszer csak eljött a pensacolai légitámaszpontra, hogy megossza figyelemre méltó történetét új repülőnövendékeinkkel.

Amint a nő története kibontakozott előttem, meg kellett kérdeznem magamtól: vajon én mit tettem volna ugyanabban a helyzetben. Hallgattam kedves hangját, amint lezuhanásának horrorisztikus részleteit meséli igen tárgyilagos stílusban, amitől egyre alkalmatlanabbnak és gyávábbnak éreztem magam. Itt van tehát Cathy Maready túlélésének története a tengerben.

1981 novembere volt, egy szurokfekete, holdtalan éjjel Dél-Karolina partjai mellett, a levegő hőmérséklete alig tíz fok. Cathy az elmúlt három órát a Lady-szigeten töltötte, hogy befejezze búvárvizsgáját. Nem volt kedve 45 percet autózni hazáig, ezért inkább beült egy Cessnába, amivel 15 perc alatt hazaért volna. Időt akart spórolni, ezért sem repülési tervet nem töltött ki, sem a rádióját nem használta. Gondolta, pár perc alatt hazaér, és kész. Simán felszállt az ellenőrzés nélküli repülőtérről Lady-szigeten, és hazafelé vette az irányt. A csillagok fénye, az éjszaka csendje azóta is maradandó szép emlék számára.

A parttól három mérföldre az éjszaka végképp csendessé vált: Cessna–152-esének motorja leállt, a légcsavar nem volt hajlandó mozdulni. Majd ezerórás repülési gyakorlatával a lánynak az újraindítás nem volt különleges feladat. Ám amikor több kísérlete is hiábavalónak bizonyult, nyilvánvalóvá vált, hogy a motor meghalt.

Cathy gyorsan sorrendet állított fel az eljárások közt: repülni, navigálni és kommunikálni. Először süllyedt, és hibátlanul letette gépét az Atlanti-óceánra. A kommunikáció várhatott napkeltéig. Olyan finoman tette le a repülőgépet, hogy a vészhelyzetjeladó (ELT) be sem indult. Hogy ezt kézzel beindíthassa, hátra kellett volna másznia a farokba.

A kabin lassan kezdett vízzel megtelni, valamint repülőbenzinnel is, aminek nem kellett volna megtörténnie. A lány többször próbálta előszedni merülőfelszerelését, de a csomagot szorosan rögzítették a poggyásztérbe az ülése mögött. Fél perc sem telt el, a lánynak már a vizet kellett taposnia, miközben a farok irányfényét nézte, amint spirálisan merült a sötét mélységbe.

Nem volt repülési terve, nem volt rádiókapcsolata, de még mentőmellénye sem. Cathy úszni kezdett nyugat felé, az Orion övét* használta útmutatóul a part felé. Vizes ruhái, úgy érezte, lehúzzák. Úgy döntött, a megfulladás elkerülése az első feladat, tehát ledobta a cipőit, ruháit, de még a karóráját is, ami nem volt egy könnyű darab. Este tíz volt, és az apály nem segített neki. Kétmérföldes úszás várt rá, amit megtriplázott a visszahúzódó víztömeg. Olyan sötét volt, hogy még saját kezeit is alig látta maga előtt. Annak gondolata, hogy Dél-Karolina partjai második helyen szerepelnek a cápatámadások gyakoriságát illetően, nem tette boldogabbá, és már a teste is kezdett kihűlni. Cathy Maready agyába beférkőztek a halállal kapcsolatos gondolatok, de egyelőre még visszautasította őket a mindenáron élni akarásával.

Amint tovább úszott, hallucinálni kezdett mentőhajókról, helikopterekről, de tengeri szörnyekről is, amik kezdték benépesíteni a sötétséget és az éjszaka csendjét. Kimerült volt, de mégis tovább úszott képzelete szüleményeivel együtt, amik arra hívták, hogy adja fel. Fel is akarta adni, legszívesebben segítségért üvöltött volna, de jól tudta, ha ezt teszi, elmerül, mint egy kő. Elhatározta, csak akkor adja fel az úszást, ha valaki kihúzza, vagy a lába földet ér.

Úgy írja le, mintha angyalok húzták volna a karjait a vízen át és ébresztették volna újra a reményt a szívében, de végül elérte a partot elképesztő hét és fél órával a tengerbe zuhanás után.

– Végül, bár már lelkileg felkészültem a halálra, mégis megéreztem: a térdeim egy homokpadnak ütődtek. Tudtam, mi az, de felállni már nem bírtam. Majdnem sírva fakadtam, mert tudtam, milyen közel van a part. Kénytelen voltam megkerülni a homokpadot, ismét beúszni a mélyebb vízbe, hogy igazi szárazföldre érhessek. Már szinte agonizálva tovább mentem. A sorsom tolt-húzott, vitt a part felé. Napkelte előtt értem el a partot. Még mindig hallom, ahogy a kagylóhéjak ropognak a súlyom alatt. Még mindig látom, ahogy a vér folyik a felsértett bőröm alól, de akkor túl fásult voltam, hogy bármit is érezzek.

Egy szerencsés vízreszállás felvétele:

A lány a parton támolygott sokktól és hipotermiától szenvedve, amikor megtalálták. Három napig kezelték az intenzív osztályon. Amikor felépült, specialisták vetették rá magukat, hogy megértsék, hogyan élte túl. A különféle vegyi anyagok olyan magas szintet értek el a szervezetében a megerőltetés miatt, ami minden határértéket meghaladott.

Cathy Maready ma sikeres belsőépítész Észak-Karolinában. Túlélésének történetét megosztotta repülőnövendékekkel, repülőorvosokkal és túlélésoktatókkal több pensacolai haditengerészeti intézetnél. Fotókat is mutatott a gépének roncsáról, amit egy halászhajó talált meg két évvel a baleset után.

A haditengerészet talán viszonozza Cahty életre szóló álmát, hogy repülhessen egy FA–18-ason a Blue Angelsszel.

A lány története oktatóanyaggá vált, amiből most csak párat idézek:

– Légy felkészült. Ne bízz egyedül az élni akarásodban, bízz a felkészülésedben.

– Hozzáállás. Emlékezz: ez veled is megtörténhet, és ha minden balul sikerül, akkor lehet az élni akarásod a legnagyobb előny.

– Viselj megfelelő ruhát és felszerelést.

– Legyen mindig kéznél túlélő-felszerelés, beleértve mentőmellényt, vészhelyzeti helyzetjelző rádiót és jelzőrakétát.

– Töltsd ki a repülési tervet. Ha senki nem tudja, hová tartasz, nem fogsz senkinek hiányozni. Nehéz lesz megtalálni, mire rájönnek, hogy eltűntél.

Ronald Beermunder (ford.: daka)

*Az Orion öve: