Új amerikai harci gép, amiről semmit nem tudunk!

iho/repülés   ·   2020.09.17. 09:00
cr

Nyolc évenként friss típus? A javasolt fejlesztési és beszerzési rendszer nehéz helyzetbe hozná az oroszokat és kínaiakat, de a hazai cégeket is.

Meglepetés és némi zavar kíséri az amerikai légierő beszerzési főnökének bejelentését: Will Roper a Defense News számára adott interjúban mondta el, hogy a US Air Force, Újgenerációs Légifölény (Next Generation Air Dominance, NGAD) programja keretében, a légierő nemcsak, hogy megalkotta a koncepcióját, de meg is tervezte és

 

meg is építette a prototípusát, legalább is technológiai demonstrátorát egy új amerikai harci gépnek. Vagyis nem az egyik, erre „predesztinált” hatalmas repülőgépgyártó konszern, hanem maga a US Air Force.

Mindez történt ráadásul mindössze egy év alatt. Ami, ha tényleg prototípusig jutott a program, valóban elképesztő: mint ismert, az F-35 legelső változata négy évvel azután repült, hogy a Lockheed Martin elnyerte a szerződést, az első „igazi” Lightning II. a koncepció megalkotása után tíz évvel szállt fel először. Hasonlóképp hatalmasan hosszabb ideig tartott a „konkurencia” gépeinek megalkotása, legyen az akár a Szuhoj Szu-57-ese, amelynek most készülnek az első, szolgálatba álló példányai, akár a tizenegy évig tartó fejlesztés után gyártásra került kínai J-20-as.

Az F-22 a leváltandó vagy kiegészítendő típus? (fotó: Lockheed Martin)

Azért érdemes ezeket a gépeket említeni, mert az interjúban Roper kifejezetten légifölény-vadászról beszél, ami azt jelenti, hogy a gép elsősorban nem is az F-35, hanem az F-22 váltó- vagy kiegészítő típusa lenne, persze csak ha a program elnyeri a törvényhozás támogatását is. A beszerzési főnök ugyanakkor semmit, de valóban semmit nem volt hajlandó elárulni az NGAD-ról: ha a funkcióját tekintjük, akkor gyanítható az alacsony észlelhetőségű kialakítás, de nincs adat a paramétereiről, viszont Roper azt állítja, hogy a prototípus máris „rekordokat döntött” (hiperszonikus?).

De még azt sem tudni, hogy a gép drón-e, vagy pilótával repül, netán mindkét lehetséges módon. A szaksajtó egyelőre egy 2018-ban megjelent fantáziaképpel kell, hogy beérje, amelyet egy a programot vázlatosan bemutató cikk kíséretében ugyancsak a Defense News hozott nyilvánosságra.

Ezen egy valóban stealth-kialakítású, de érdekes mód a törzs alatti beömlővel szerelt, lapos, a pilótafülkénél is rendkívül kis homlokfelületű, nyilván rendkívül alacsony radarkeresztmetszetet mutató, farokrész nélküli szerkezet látható.

Fantáziarajz: így nézne ki a légierő saját konstrukciója?

Valószínűsíthető Roper szavai nyomán, hogy a légierő a jelenleg elérhető legmagasabb technológiai szintű részegységekből, berendezésekből rakta össze a magáét, és nem a nagy cégek lehetőségeiből, hanem a saját állománya legjobbjainak igényeiből indult ki. Halványan emlékeztet ez a fajta megközelítés arra, ahogy a második világháború legsikeresebb vadászgépe, a P-51-es született meg a negyvenes évek elején, a koncepciótól a repülőképes prototípusig mindössze 102 nap alatt, mert a North American mérnökei közvetlenül a légierő pilótáitól kapták meg a legfontosabb információkat arról, mi kellene, hogy jellemezze az új típust ahhoz, hogy sikeres, nagy hatótávolságú vadász-kísérő legyen. Persze a gépet az első verziójához képest sokmindenben változtatták a legsikeresebb D-sorozatig.

Az is lehetséges, hogy a jelenleg önálló harcigép-fejlesztésre képes három cég, a Lockheed Martin, a Boeing és a Northrop Grumman közül valamelyik valamiféle titkos gyártási kapacitást a program rendelkezésére bocsájtott. Ugyanakkor a jelenlegi történet mögött Roper egy a maihoz képest teljesen eltérő, mondhatni „gyorsreagálású” fejlesztési és beszerzési rendszer lehetőségét vázolta.

A fejlett tervezési és gyártási kapacitások révén nem húsz-harminc, hanem nyolc évente jelenhetne meg a technológiai fejlődést lekövető új típus, amelynek az összesített költségei sem lesznek egetverőek.

A típus, amit államdóan modernizálnak, de veszik is Amerikán kívül is: F-16

Vagyis a harminc éven keresztül szolgálatban lévő típusok helyett – amelyeknek a továbbfejlesztését már a szolgálatba állításuk első pillanatától - vagy még korábban! - el kell kezdeni, olcsóbb, nyolc évenként megjelenő, és 16 éves szolgálatra szánt, tehát egymást sűrűbben váltó konstrukciókat javasol a beszerzési főnök, évi 50-80 új példány beállításával. Lehetne standardizálni az amerikai haderő különféle funkciókra tervezett típusait például a futómű vagy a pilótafülke kijelzői dolgában.

A fejlesztési és beszerzési költségek valamivel magasabbak lennének, de elmarad a most minden típus esetében hatalmas kiadást jelentő állandó modernizálás, és alacsonyabbak lennének a fenntartási költségek. Ráadásul, állítja a légierő eme főnöke,

az új típusok sűrűbb megjelenése nehéz helyzetbe hozza a potenciális ellenséges országok repülőiparát is, amelyek nem biztos, hogy képesek lennének lekövetni ezt a fejlesztési tempót.

Egy friss továbbfejlesztés, az F-15EX

Ugyanakkor nehéz helyzetbe kerülhetnek amerikai gyártók is, hiszen ennek a koncepciónak a fényében kérdésessé válhat az olyan ígéretes továbbfejlesztések jövője, mint az F-15EX, nem beszélve az örökifjú, újra és újra modernizált, Amerikán kívül is népszerű  F-16-osról.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek