Utazzunk a múltba!

Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Egy kedves olvasómnak ígéretet tettem, hogy legközelebb, a már feledés homályába merült, három-és négyfogalmú térközrendszereket mutatom be. Tehát a mai témánk egy kicsit könnyedebb, aktualitásoktól mentes lesz, de bízom benne, hogy felkelti a vasutat kedvelő és a vasút történelme iránt érdeklődők figyelmét. Mielőtt azonban belekezdenék, szeretnék reagálni egy, az előző, az időközi közlekedéssel foglalkozó cikkemre érkezett olvasói levélre.

Egyik kedves olvasóm ugyanis úgy gondolja, hogy félreértem az utasítás szövegét és felelőtlenül riadalmat keltek. Nos, nem hiszem, hogy bármit is félreértettem, bárki elolvashatja a szabályokat eredetiben és láthatja, hogy pontosan mi van ott leírva. Amennyiben mégis félreértettem volna, az annál rosszabb, mert akkor más is helytelenül értelmezheti. Félreértés következménye volt a zebegényi baleset is, ahol egy ember meghalt. A szabályokat úgy kell megfogalmazni, hogy azokat csak egyféleképpen lehessen értelmezni, azok tartalmáról ne lehessen vitatkozni! Nemrégiben, a Baross Gábor Oktatási Központban (leánykori nevén MÁV Tisztképzőn) oktatói továbbképzésen kellett részt vennem és ott voltak ún. szövegértési gyakorlatok. Ezeken a gyakorlatokon felolvastak egy, a gyakorlat szempontjából meglehetősen ravaszul megfogalmazott rövid történetet, majd a történettel kapcsolatban az előadó kérdéseket tett fel nekünk. Meglepő módon, mindenki másként értelmezte a szöveget. A helyes megoldást még csak meg sem közelítette senki. Néha az az érzésem, hogy az utasításaink is ilyen szövegértési gyakorlatként íródtak. Ehhez a negatív jelenséghez társul még, hogy az időszakos oktatások számát drasztikusan csökkentették, így a félreértett szöveget nemigen teszi helyre senki a dolgozók fejében. A gépiesen zajló, tesztrendszerű vizsgák sem teszik lehetővé, hogy egy jól felkészült vizsgabiztos észrevegye, ha valaki tévedés áldozata és helyreigazítsa a félreértelmezést. Riadalmat pedig azért nem keltettem, mert ha visszaemlékezünk rá, azzal fejeztem be a jegyzetet, hogy szerencsére ezt a szabályt a szolgálattevők nem alkalmazzák. Tényleg nem!

De most térjünk vissza az eredeti témánkhoz, a MÁV hálózatán először alkalmazott önműködő térközjelzőkhöz. Ahhoz, hogy a rendszer logikáját megértsük, néhány dolgot tisztázni kell. Abban az időben, amikor az önműködő térközjelzők rendszerét és a velük adható jelzéseket kidolgozták, a magyarországi vasutakon gyakorlatilag minden főjelzőhöz előjelző tartozott, a főjelzők maguk nem adtak előjelzést a következő jelzőre. A kijárati előjelzővel (áthaladási jelzővel) felszerelt bejárati jelzők ebben az időben kezdtek elterjedni. Az újonnan megalkotott önműködő térközjelzők – akkor még vörös-fehér árbocú főjelzők – monoton módon követték egymást, nem volt nekik külön sárga-fehér árbocra helyezett előjelzőjük. A jelzési fogalmakat (képeket) ehhez a helyzethez kellett igazítani. Így születtek meg a három és a négyfogalmú térközjelzők és a szervesen hozzájuk kapcsolódó kijárati jelzők. A Jelzési Utasításba 1954. 04. 10-én kerültek be, az Utasításhoz kiadott külön kis füzetben, mint „C” melléklet.

Először lássuk a négyfogalmú térközjelzők jelzéseit. Az első természetesen a „Megállj”. A jelzőn egy vörös fény világít. A második: „Szabad, csak egy térköz vonatmentes”. A jelzőn kettő sárga fény világít. A harmadik: „Szabad, csak kettő térköz vonatmentes. A következő második jelzőn megállj jelzés van. Fel kell készülni a következő, második jelzőnél a megállásra.” A jelzőn egy sárga fény világít.  A negyedik fogalom: „Szabad sebességcsökkentés nélkül. Háromfogalmú jelzőrendszerben legalább kettő, négyfogalmúban legalább három térköz vonatmentes.”

A háromfogalmú rendszer annyiban különbözött, hogy a „csak kettő térköz vonatmentes” jelzési kép (egy sárga fény) hiányzott. Ha megfigyeljük, a mai térközrendszerünk a háromfogalmú térközrendszerrel nagyjából azonos, hiszen ha zöld jelzés van a jelzőn, abból az következik, hogy legalább kettő térköz vonatmentes, ha egy sárga fény, az azt jelenti, hogy a következő jelzőn megállj jelzés várható, tehát csak egy térköz vonatmentes. (A háromfogalmú térközrendszerben két sárga fény világított ebben az esetben.)

Szólni kell még az egykori három- és négyfogalmú térközjelzők kiegészítő jelzéseiről. Ha a főlap alatt a kiegészítő lapon egy sárga fény világított, az azt jelentette, hogy a „következő jelző után kitérő irányba álló váltó van, a sebességet ennek megfelelően csökkenteni kell.”  Ha a főlap alatt egy kék fény világított, miközben a főlapon egy vörös fény volt látható, az azt jelentette, hogy „Valamennyi tehervonat elhaladhat a vörös-kék fények mellett, de csak olyan sebességgel (legfeljebb 15 km/ó), hogy a mutatkozó akadály előtt azonnal meg lehessen állni. Ez a jelzés valamennyi más vonat részére Megállj jelzés.” Erre azért volt szükség, hogy a kedvezőtlen szakaszokon a tehervonatok ne akadjanak el.

Ahhoz, hogy a fent megismertetett térközrendszer működni tudjon, szükség volt megfelelő, a térközjelzők rendszeréhez kapcsolódó kijárati jelzőkre. Abban az időben (1954-ben) még nem a napjainkban használt sebességjelzés, hanem az un. irányjelzés volt érvényben, egészen 1967-ig. Az irányjelzési rendszerben a kijárati jelző nem a kijáró vonatnál alkalmazható sebességet, hanem a kijárás irányát mutatta meg. Jelzési képei alapesetben, ha az állomásból csak egy irányba lehetett kijárni, „Megállj”, vagy „Szabad”. Ha az állomásról több irányba is ki lehetett járni, akkor egy zölddel, szabad az első, kettő zölddel, szabad a második, három zölddel, szabad a harmadik vonalra. (Alakjelzők esetében egy, kettő, vagy három karral adott jelzés.)

Ha önműködő térközjelzőkkel felszerelt pályára kellett vonatot kijáratni, akkor a szabad jelzést a fény kijárati jelzőn még ki kellett egészíteni a térközökre vonatkozó fogalmakkal. Így tehát az egy, kettő, vagy három zöld fény mellé, ha négyfogalmú térközjelzőkkel felszerelt pályára járt ki a vonat, még megjelenhetett az egy, vagy kettő sárga, attól függően, hogy hány térköz volt szabad. Kétvágányú pálya esetén a kijárati jelző főlapja alatt lehetett egy fehér vízszintes lámpasor, amelyik ha világított, akkor a helytelen vágányra szólt az engedély. Ha a vízszintes lámpasor felett, egy másik kiegészítő lapon egy sárga fény világított, az arra hívta fel a mozdonyvezető figyelmét, hogy a „következő jelző után kitérő irányba álló váltó van. A sebességet ennek megfelelően kell szabályozni.”

Mint látjuk, a kijárati jelzőkön látványos jelzési képek alakulhattak ki. Pl. ha adott helyen, a vonat a harmadik vonalra kapott kihaladási engedélyt, de csak kettő térköz volt szabad és a következő jelző után kitérő irányba álló váltó volt, akkor a jelzési kép a következőképpen nézett ki: A főlapon három zöld és egy sárga, a kiegészítő lapon egy sárga fény világított.

Ahogy már említettem, az irányjelzés rendszere 1967-ig élt, utána az un. sebességjelzési rendszer került bevezetésre.

Zárásként ide kívánkozik, bár nem tartozik a mai témánkhoz, hogy az 1990. február 1-én életbe léptetett Jelzési Utasítás a sebességjelzési rendszert a következő módon definiálta.  49. pont. ...... „A továbbhaladást engedélyező jelzések tehát jelzik az érkezési és továbbhaladási sebességet, ugyanakkor előjelzést adnak a következő jelzőn várható jelzésre, de nem utalnak a közlekedés irányára, továbbá a helytelen vágányra történő kihaladásra.” Ugyanekkor a Jelzési Utasításhoz tartozó, 1984. 03. 01. óta érvényben lévő Forgalmi Utasítás ezt írja: 964. pont. „A vonatok személyzetével közölni kell, hogy a szolgálati helyen egyenes vagy kitérő irányba fognak behaladni s a mozdonyvezető a vonat behaladási sebességét ennek megfelelően köteles szabályozni. A közlés ........... a biztosított szolgálati helyre bejáró vonatnál a bejárati jelzőn kapott jelzéssel történik.”

Mindez az irányjelzési rendszer megszűnése után több mint 20 évvel szerepelt így a Forgalmi Utasításban, miközben a Jelzési Utasítás világosan a tudtunkra adta, hogy a jelzők szabad jelzési képei nem utalnak a behaladás irányára. Valahogy senkinek nem tűnt fel ez az ellentmondás. Nem egy évig, nem kettőig, hanem kb. negyed évszázadon keresztül. Az utasításainkkal úgy látszik, korábban sem volt minden rendben. Vagy megint félreértettem valamit?