Viharmadarak: évforduló földre kényszerítve

Ezekben a napokban volt hatvan éve, hogy az arizonai Phoenix közelében, a Luke légibázison egy új alakulatot állítottak szolgálatba. Június első napjaiban pedig már lezajlott az első bemutató: megszületett az amerikai légierő világhírűvé vált köteléke, a Thunderbirds. Akkoriban már hatodik éve tartott a jetkorszak Amerikában: a 3600-as alakulat a Viharmadarak nevet az amerikai legendavilágból kölcsönözte, hogy aztán maga a Thunderbirds formáció is legendássá váljon.

Érdemes név szerint is megemlékezni az első csapatról: Dick Catledge kiképzőparancsnok lett a vezér, a bal- és jobbkísérő stílusosan egy ikerpár volt, nyilván remekül érezték egymás mozdulatait: Bill és Buck Pattillo, mindketten századosként szolgáltak, és már a Viharmadarak elődjének tekinthető alkalmi formációban is repültek együtt. Meglehetősen kényes pozícióban, a két kísérő között és a vezér mögött repült Bob Kanaga százados, a tartalék pedig Bob McCormick százados lett, aki ugyancsak repült már a kötelék elődjével. Aubry Brown főhadnagy volt a karbantartás főnöke egy 21 fős műszaki csapat vezetőjeként, Bill Brock százados pedig a csapat narrátora volt.

Az első az egyenes szárnyú, a jet harci gépek első generációjának tipikus típusa, az F–84G Thunderjet volt, az első program 15 percig tartott, és a legelső bemutatókon még nem szerepelt külön szólista. A csapat elég hamar ült át a következő típusra, a már nyilazott szárnyú F–84-es Thunderstreak változatra. 1956-ban ismét komoly változások történtek a formáció életében: átköltöztek a Nellisre, és megkapták az első szuperszonikus típusukat, az F–100C Super Sabre-t, amellyel az akkor már állandó szereplővé vált szólista bizony alkalmanként valóban átlépte a hangsebességet, ha a rendezők erre engedélyt adtak. De ezt egy idő után az FAA letiltotta, a csapat azóta is marad hangsebesség alatt, bár van olyan „meglepetésfigurája”, amelynek során a kötelék lassan, a szólista azonban váratlanul és szó szerint ezerrel robog át a nézők előtt.

1963: rövid és tragikusan végződő közjáték az akkori idők legnagyobb együlésesével. Az F–105 Thunderchief mindössze hat teljes bemutatóra volt a kötelék gépe, a hetediken, Hamilton bázison a gépek egyikének szerkezete egy emelkedő manőverben megadta magát, a 105-ös kettétört és felrobbant, pilótája, Devlin kapitány életét vesztette: ezután a kötelék újrarendeződve visszaült a jobban vezethető, jobban manőverezhető és a szerkezeti terheléseket jobban bíró F–100-asra.

1969-ben ismét nagy váltás egy nagy gépre: a Viharmadarak ebben az évben ültek át a Phantomokra, a két hajtóműves F–4–E-sekre, a korszak egyik legfontosabb, meghatározó típusára. 1973 volt az az egyetlen év, amikor a Viharmadarak a haditengerészet Kék Angyalaival azonos típust repültek.

A hetvenes években azonban megindult az üzemanyagárak rakétaszerű emelkedése, és a nagyon szomjas hatalmas gépek helyett az olcsó üzemű szuperszonikus kiképzőgépek, a T–38-asok következtek, ezekből nem kevesebb, mint öt példány volt üzemeltethető ugyanannyi kerozinnal, mint amennyi egy F–4-esnek kellett. A T–38 Talonok kiválasztása ugyanakkor a programban is komoly változást hozott, onnantól kezdve jelentek meg a nézők látóterében végrehajtott szűk fordulók, természetesen gyönyörű alakzatokba át- és átrendeződve.

A Talonokhoz fűződik azonban a Thunderbirds legsúlyosabb katasztrófája: 1982 januárjában, egy még szezon előtti gyakorlás során a vezérgép kormányrendszerének meghibásodása miatt az élen repülő Norman L. Lowry őrnagy gépe egy loopingból nem tudott megfelelő íven kijönni és a földbe csapódott, három társa pedig, a kötelékrepülés vasszabálya szerint csak azzal törődve, hogy a vezérhez igazodjon, nem figyelte saját földhöz viszonyított helyzetét, hanem követte az őrnagyot a halálba.

Hat hónapig tartott a vizsgálat, az újjáalakuló formáció pedig már új típuson kezdte a gyakorlást, majd a bemutatókat. A General Dynamics F–16A típusa, majd a Lockheed által felfejlesztett C változat azóta is a kötelék gépe, ezzel repültek olyan különleges és azóta megintcsak legendássá vált bemutatókat, mint 1986-ban New York és a Szabadság-szobor fölött, vagy 1987-ben, amikor az első amerikai katonai bemutatócsoportként, amely kommunista országban szerepelt, hatalmas sikerrel léptek fel Pekingben.

És igen, sok tízezer magyar repülésszerető ember örömére, valamint a földrengető politikai változások elismeréseképp 1991-ben Svájc és Lengyelország után a Viharmadarak csodálatos repülését Taszár, a repülőnap közönsége is megcsodálhatta.

Nehéz szavakkal leírni egy ilyen bemutató szépségeit, a technikai személyzet balettszerű mozdulataitól és a már guruláskor tökéletes összhangban mozgó, szép festésű gépek látványától a kötelékfelszállásig, majd a különféle alakzatok és szólómanőverek lerepüléséig: van, amikor a gépek közötti különbség mindössze 18 hüvelyk, azaz kevesebb, mint fél méter, például a Nyílhegy-alakzatban: megcsinálják az egyik legnehezebben tartható Line-Abreast figurát, a szemberepüléseket, a náluk Calypsónak nevezett tükörrepülést – háton mindig az ötös gép, ezért annak a beömlőjén a szám fordítva van felfestve! – a gyémántot, a függőleges szétválásokat az ég és a föld felé, és még rengeteg más figurát, amit szezononként cserélnek, frissítenek a programban.

A csapat most összesen 325 katonából áll, kísérőgépük egy C–17-es, hatan repülik a bemutatókat, a 7-es számú az üzemeltetési parancsnok, a 8-as a narrátor, a 9–12-esek különféle más feladatokkal, logisztikával, PR-ral, karbantartással és egyebekkel megbízott tisztek. Mindegyik Viharmadár két éven át marad a köteléknél, aztán más lép a helyébe: a bemutató pilóták között már két nő is volt.

Az évforduló megünneplésére különleges műsorral és különleges ünnepségekkel készültek, de az élet és a körülmények durván közbeszóltak: épp a hatvanadik szezont kellett az egész légierőt, sőt, az egész amerikai hadsereget, az egész amerikai állami szférát érintő költségvetési megszorítások miatt április elsejétől teljes egészében lemondani.