Újra van Csepelem!

Amikor letámasztottam gyerekkoromban a kismotort, a triciklit, kaptam egy Schwinn-Csepel camping-bringát. Biztos mindenki ismeri: tűzpiros, krómozott sárvédő és csengő, fura okker gumik, kerregő dinamó, nyereg alatt lifegő szerelőtáska. A nem összehajthatós fajta volt, nem Csillag, hanem Csaba. Ezzel róttam Szekszárdon a kilométereket, télen-nyáron minden nap mentem vele iskolába, utána az uszodába. Ahogy kicsit nagyobbak lettünk, a többi srác elkezdett montival, valaki versenybiciklivel edzésre járni, mellettük kicsit rosszul éreztem magam a Campinggel. Nekem is monti kell, mondtam, de tudtam, hogy úgysem kapok, amíg a Csepel egyben van.

Úgyhogy megpróbáltam tönkretenni. Na nem dobtam a vonat alá, csak nem kíméltem. Mindent csináltam vele, hátha leamortizálódik, de nem. Meg se kottyant neki. Nem tudtam komoly sérülést bevinni neki, talán még most is azt a gépet nyűném, ha nem kapok végül egy „rendes” biciklit, egy Caprine mountain bike-ot. Ez egy jó évtizedig volt meg, aztán Pesten ellopták. Utána jött mindenféle bringa, volt, ami csak kölcsönbe volt nálam, de teljesen átszoktam a fővárosban is a BKV-ról a biciklire. Before it was cool.

Végül is öt éve szereztem egy gyönyörű országútit. Hófehér Favorit váz, piros kiegészítőkkel, amikor megláttam a neten, azonnal beleszerettem. Nagyon jó gép volt, elvittem magammal mindenhova, vonatfotózásokra, túrákra. Legmesszebbre talán az első Isonzó Expressz alkalmával Olaszországba jutott el. Élete múlt szombaton ért véget, a lovasberényi különvonat üldözése során nem bírta tovább a gyűrődést, eltört a váz a csalai földúton. A törés még néhány kilométerig rejtőzködött, de a különvonat utolsó programjánál, Hárosnál fekve maradt a biciklim. Egy amúgy jelentéktelen döccenést követően a hátsó kerék elkezdett külön életet élni. Érdekesség, hogy legelső vonatfotózásra is a hárosi iparvágányra vittem el, és élete is itt ért véget – csak most végül a különvonatot nem engedték be ide.

Azért elvittem egy kispesti szervizbe, de a szaki nagyon lemondóan nyilatkozott. Meg lehet hegeszteni, de akkor mellette fog eltörni. Át van rozsdállva az egész váz, nem mai darab, és én sem kíméltem. Megnézegettem, milyen gépek vannak a boltban, de a felhasználási szokásaimat ismerve nem szívesen költök sokat új biciklire. Látta ezt a boltos is, úgyhogy hátravitt az üzlet eldugott zugába, ahova már csak vezetővel lehet bejutni. „Gyere, ez tetszeni fog, húszasért odaadom!” – emelt ki mindenféle ezer éves csotrogány közül egy Csepel Marathont.

Úúúúúúúúúúúúúúúúúúúú! A legendás bicikliket a 80-as évek végén gyártották, kábé akkor, amikor az első piros Csepelemet is. Meg az elhalálozott Favoritomat is. Ezen a gépen még szinte minden eredeti, vannak használati nyomok, pár ütődés a vázon, de nem gyilkolták halálra. A külsők és a nyereg még Yugoslavija feliratú, a pedál az a borzasztó, de örök életű acéldarab. Az anno gáznak vélt matricák is szépen pompáznak, hirdetik a bicaj csoda tulajdonságát, a tízsebességes váltórendszerét. És persze a levélmintás krómozott csengő! Az ugyanaz, ami még anno akkor esett szét a Campingen, amikor lócitromokat kerülgetve az első kerék kicsúszott az egyiken, és életem első legendás taknyolását végrehajtottam...

Nyilván elhoztam a Marathont, ha két hónapot kibír, már megérte, bérletárban. Kell vele foglalkozni, de az alapos kenésen, tisztogatáson kívül nincs égető probléma. El is vittem gyorsan a csepeli gyártelepre körbefotózni. Az első 15 kilométer után máris kínoz a kérdés: ezt a nyerget anno komolyan gondolták? De a hajtás, váltók egészen jó állapotban vannak. A dinamó kikötve, a drót több helyen szétszakadva, az első lámpának csak a burája van meg. Ezt és még pár dolgot valószínűleg leszerelek a bicikliről, az egyébként szép krómozott sárvédőktől sem vagyok oda. Cserébe elég nehézzé teszik a járgányt. De addig is, itt a galériában a nagyjából eredeti állapot.

* * *