A lezuhant gép kapitánya: Szentgyörgyi, a lovagpilóta

"Szarvasbikák, gépmadarak" – dr. Fülöp András visszaemlékezéseiből közlünk részleteket, megjelent a Typotex kiadónál, 2007-ben

Messzemenő tisztelettel őrzöm Szentgyörgyi Dezső, Nemeslaki Zoltán
és Lelkes Lajos kapitányok emlékét.

Dezsővel Li–2-essel repültünk Szegedre. Dezső vezette a gépet, beszélgettünk. Megalázó élményeire nem szívesen emlékezett, de néha azért megnyílt. Légiharc-élményeivel – 32 légi gyôzelmével magyar rekorder volt – szerénysége miatt  ezzel sohasem kérkedett. Mikor rákérdeztünk, legtöbbször azzal tért ki a felelet elôl, hogy: „Barétom, ez már a múlt, ne emlegessük!” Ez a kifejezés tôle honosodott meg a „Fliegerei”-ben. Az anglicizmust gúnyolta vele, ami kezdett a magasan hordott orrok alapja lenni. Kifejezve azt, hogy én ezt tudom már, komám, te meg csak valahol hátul ballagsz.

Ha mesélt, azzal kezdte, nem volt szabad megszámolni, mennyi az ellenséges gép, bátran támadni kellett. A Don feletti harcmezôk gyôzelmeit jellemzi a történet, mely így kezdôdött: „Amikor Glinka látogatásakor találkoztunk…” Tudni kell, hogy Glinka az egyik szovjet vadászrepülô ász volt. Szóval Glinka megemlítette: „Lehet, hogy találkoztunk, Tovaris Szentgorgi?” Erre Dezső karakánul felelve azt mondta: „Biztos, hogy nem, mert akkor most nem találkoztunk volna.” Glinka mosolyogva helyeselt, megölelve a vetélytársat. Ezt sem merte volna más megtenni. Amikor a magyar légteret ellepték az amerikai bombázó kötelékek számtalan vadászgép kíséretében, a Mustang P–51-esek már bizonyos tulajdonságokban megelôzték a Messereket. A „Pumák” fontolgatás nélkül megtámadták őket. Számtalan esetben 6-8 amerikai vadász ellen küzdött egy magyar, akit a gőgös német pilóták cserbenhagytak az amerikai túlerő láttán. Szentgyörgyi az emberfeletti küzdelemben is képes volt győztesen kikerülni a húsdarálóból.

– Egy Mustanggal verekedtem – meséli –, amikor megvolt a napi légiharcaim eredménye, már egy győzelem. Látom, a megtámadott gép kigyulladt. Mellérepülök, tehetetlen, a lőszere is elfogyott. Rémülten bámul rám az amerikai, én meg mutogatom, hogy ég a gépe, meg a hazarepülő irányt is, aztán billegtetéssel köszönök, és otthagyom.

Védtelent lelőni becstelen, sportszerűtlen, embertelen. A magyar ember a nemes gondolkodás példája, a humanitás csírája a kegyetlen vérengzés kavalkádjában.
Jó néhány év eltelt, és Szentgyörgyi Dezső a Malév kapitányaként Londonba ment, ahol nagy katonai parádéval fogadták gépét, az Il–18-ast.

– Azt hittem, hogy valami titkos VIP-utast várnak, de nekem szólt a katonazene. Megvárják, míg a többi utas is elhagyja a gépet, gondoltam, de amikor kiszálltam, nyakamba borulva ölelgetett az a vadászpilóta, akinek a háború alatt megkíméltem az életét.

Gyönyörű, felejthetetlen gesztusa ez az igaz embereknek. Dezső neve az Amerikában kiadott vadászrepülôk könyvében igen elôkelô helyen szerepel.

Igaz történeteket sorolva elterelődött a figyelme a jelenről. Átrepültük a Tiszát, én meg boldogan hallgattam, nem volt bátorságom félbeszakítani. Azért úgy 5-6 perc múlva megjegyeztem: „Dezsőkém, forduljunk 270 fokra, mert átrepültük a Tiszát, és közeledünk a magyar–román határhoz.” Csodálkozva nézett rám, de azonnal ráfordult a javasolt irányra, melyen haladva pár perc múlva már láttuk a Fehér-tavakat Szegedtől északra. Köszönöm, barétom, ennyit mondott, és a történetmesélés véget ért.

Egy alkalommal a reggeli csúcsforgalomban rohant Dezső kocsijával a repülôtérre. A Nagyvárad térnél a forgalomirányító dobogójának koccant, lependerítve róla a rendôrt. Nagy volt a balhé.

Hogy az eset következményei enyhüljenek, jó alkalom kínálkozott, mert a budapesti rendôrkapitány utasként Moszkvába indult. Lelkes Lajos, aki akkor főpilóta volt, behívatott – én már kapitány voltam az Il–18-as gépen –, elmondta a történetet, és megkért, hogy segítsek Dezsőnek, próbáljunk egy kicsit simítani a kellemetlen közlekedési malőrön. Megtisztelő kötelességként vállaltam a megbízást, elhalmoztuk minden földi jóval a főrendőrt, a pilótakabinba invitáltuk. Megemlítettem (úgy mellékesen, de azért kellô hangsúllyal): Dezső szerénysége miatt nem vették jegyzőkönyvbe a rendôrök azt, hogy kiszorították őt agresszív autóstársai úgy, hogy csak rajta, az ügyességén múlott a gázolásos baleset elkerülése.

Moszkvában a repülőtér síkos, jeges pályával fogadott bennünket, kellôen erős oldalszéllel fűszerezve. Megoldottuk.

Az eset után Dezső, ismét kivárva a négyszemköztiséget, felém nyújtotta kezét.

„Köszönöm, barétom, amit értem vállaltál” – mondta.

Áthelyezték öltözőnket egy közönséges barakképületbe, elég messze a pihenőtől meg a szolgálati irodáktól. Ez jól megsétáltatott bennünket ide-oda, repülés elôtt és után, mindenki morgott, szóvá tenni senki sem merte, hiszen Rédey-uralom volt.

Egy közös út után viccesen mondom:

– Dezsőkém, itt állnak ezek a rokkantszállító kocsik, lehet, hogy nekünk rezerválták?

– Ha akad, aki tolja, én beleülök – felelte Dezső mosolyogva, és már ment is a kocsi felé. Én meg fogom és fuvarozom a négycsíkos kapitányt a magam három csíkjával az öltözők felé. A karzatról meg bámulnak bennünket a látogatók, majd óriási röhögés keletkezik. Vártam a csattanást, de a repülőtéri alkalmazottaknak jó volt a sztori, nem csattant.

Dezső fizikailag kiheverte a megaláztatásokat, az eredményes légi harcait megtorló gyalázatos börtönbüntetést, jó kiállású, mindig példamutatóan elegáns, snájdig férfi maradt, csak lelkileg maradtak nyomai a gyötréseknek. A börtönben a szörnyű vallatások után már-már némi tisztelet kezdett kialakulni felé: könyvtárossággal bízták meg, miközben védőügyvédje elcsábította és nőül vette a feleségét. Egyazon börtönben ült Hűvössel, aki késôbb a Malév vezérigazgatója lett, valamint Rédeyvel.

Az egyik börtönőr egy alkalommal megemlítette Dezsőnek, hogy itt egy másik Hűvös nevű pilóta is ül, mire Dezső megjegyezte: „Én ilyen nevű pilótát nem ismerek.” Sajnos, ezt a kis kellemetlen epizódot végig éreztették vele.

Amikor nyugdíjazása előtt a hihetetlen pályafutását lezáró útjára indult, ami tragikus módon ténylegesen az „utolsó útja” lett, Kiss Tibor kissé ugrató szándékkal megkérdezte tôle:

– Ha visszajöttök, és itt várnak a Munka Érdemrend arany fokozatával, mit teszel vele, Dezsőkém?

– Hát, meggondolom, barétom, ér-e annyit, mint az arany vitézségi érem – felelte.

Azt hiszem, ebben a feleletben a legfrappánsabban fejezte ki a különbséget..