A nagy túlélők, a hidegháború bombázói

Minek hidegháborús hangulatot kelteni, pláne ha már úgyis van? Mindenesetre elgondolkodtató, hogy azoknak az évtizedeknek a csúcstermékei, amelyek a két világrendszer szembenállásának jegyében teltek, most ismét reneszánszukat élik: a stratégiai bombázókról van szó.

Először Amerikából érkezett a hír, miszerint a rendszerbe állításának harmincadik évfordulóját júniusban ünneplő szuperszonikus varia-bombázó, a B-1-es továbbra is szolgálatban marad, miután az elmúlt néhány évben bebizonyította, hogy nagyon is alkalmas a mai körülmények között is a hadviselésre.

Beindult a modernizálása, a pilótafülke és az integrált harcközpont (Battle Station, a fegyveroperátor munkahelye) digitalizálása, új radar beépítése, a kommunikációs rendszer felújítása, a védelmi eszközök továbbfejlesztése. Mind a most hadrendben álló 62 példányt felújítják, a modernizálás programot 2019-re fejezik be, ez a B-variáns gyártásának megkezdése óta a legfontosabb fejlesztés a típus történetében.

A változtatható szárnyállású négyhajtóművest eredetileg nukleáris fegyverek célba juttatására tervezték, kétszeres hangsebességgel. Hányattatott sorsa volt: négy prototípus után Carter elnök idején leállították a programot, aztán Reagan elnök mégiscsak látott fantáziát benne, igaz, egy javított, módosított koncepció alapján. Ez a ma is repülő, valamivel lassabb, de továbbra is hangsebesség feletti B-1B, amelyből száz példányt gyártottak le a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején. „Megtanították” a radarszint alatti behatolás és alacsonyrepülés művészetére, végül a 90-es évektől találták meg a gép számára a leginkább működőképes funkciót, hagyományos precíziós fegyverek platformjaként.

Miután az F-111-es és az F-14-es nyugdíjba vonult, a „Bone” maradt az egyetlen variaszárnyas az amerikaiak fegyvertárában, egyúttal az egyetlen olyan nehézbombázó, amely hangsebesség feletti tartományokban is repül, gyorsabb és jobban manőverezhető, mint a B-52-es és a B-1-es, utóbbival ellentétben azonban nem tartozik az „alacsony észlelhetőségű” típusok közé.

Nos, az oroszok sokak szerint a B1-es megjelenésének hatására kezdtek a maguk szuperszonikus, variaszárnyú stratégiai bombázójuk fejlesztésébe: a Tu-160, amelynek NATO-kódneve „Blackjack”, orosz katonai körökben viszont Fehér Hattyúként emlegetik, jóval nagyobbra, nehezebbre sikerült a B-1-esnél. De talán az sem véletlen, hogy épp a Bone túlélésének bejelentése időszakában hangzott el az orosz védelmi miniszter váratlan nyilatkozata arról, hogy a Tu-160-asoknak újraindítják a gyártását. – Nemcsak hogy fenn kell tartani és modernizálni kell a nagy hatótávolságú légiflottát, új Tu-160-asokat kell gyártani, mert ez egy olyan egyedülálló repülőgép, ami sok évtizeddel megelőzte a korát, és még mindig nincs kihasználva minden általa nyújtott lehetőség – mondta a kazanyi repülőgépgyárat meglátogató tárcavezető, hozzátéve, jelenleg ez a legjobb a létező szuperszonikus bombázók közül.

Kétségtelen, hogy a legnagyobb felszállósúlyú szerkezet a kategóriában, amelynek ugyancsak beindult a modernizációs programja, még 2013-ban kötött megállapodást a gyár és a minisztérium első menetben három gép rekonstrukciójára, de akkor még a gyártás újraindításáról nem esett szó, igaz, az újkeletű szembenállás sem volt annyira látványos, mint most, az ukrajnai konfliktus kirobbanása után, illetve amikor az orosz védelmi doktrina erősen kiterjesztette a katonai dominancia igényét az északi-sarkvidéki területekre és tengeri övezetekre is.

A típusból ebben a pillanatban a TASSZ szerint körülbelül tizenöt repül, elsődleges funkciója cirkálórakéták, vagyis robotrepülőgépek hordozása és célba juttatása. A HTKA haditechnikai portál adatai szerint az eredetileg elkészült Blackjack-flotta egy része a Szovjetunió megszűnésével Ukrajnában maradt, ezek közül nyolcat vásárolt vissza Oroszország, a többit szétvágták, illetve egy mint múzeumi relikvia maradt fenn.

Vagyis a Bone és a Fehér Hattyú, illetve a Buff (B-52-es) és a Medve (Tu-95-ös), az orosz és amerikai arzenál fontos részeiként továbbra is egymást igyekeznek kiegyenlíteni a megújult szembenállásnak ezen a kétségkívül igen látványos szintjén, a stratégiai bombázók kategóriájában, igaz, a B-2-es lopakodónak nincs orosz megfelelője. Viszont mindkét oldalon most zajlanak az előkészületek teljesen új bombázótípusok fejlesztésére, kérdés, melyik félnek lesz erre igazán ereje, megfelelő erőforrása, de az is biztos, hogy ezek a programok nemcsak milliárdokat, hanem évtizedeket is igénybe vesznek, ez teszi érthetővé mind orosz, mind amerikai részről a meglévő technika modernizálását és rendszerben tartását.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Utazzon velünk!

Az első világháborús olasz front déli szakaszát felkereső Isonzó Expressz emlékvonatra jelentkezzen a MÁV Nosztalgia Kft.-nél!