Kényszerleszállás golfpályán, újabb esély az életre

Nemrég közöltünk cikket és felvételeket két sikeres kényszerleszállásról, egy Bonanza és egy Harrier főszereplésével. Egy amerikai olvasónk úgy döntött, hogy megosztja velünk az ő történetét is; köszönet érte, és szívesen várjuk mások beszámolóit hasonló és ugyancsak tanulságos eseményeiről – a szerk.

Múlt év április 29-én Calabasas felett, ami Los Angelestől nyugatra van, egy tréningrepülésem során belém ütközött egy Cessna 172-es. A vakszerencse folytán az én gépem épen maradt annyira, hogy képes voltam egy közeli golfpályáig elrepülni vele es ott leszállni.

Egy pár szóval bemutatkoznék. Nagy Péter a becsületes nevem, Pesten nőttem fel és a húszas éveim végén Amerikába koltöztem.

Otthon vitorláztam egy kicsit Fahegyen, talán 20 órat (biztos vagyok benne hogy rengeteget segített a vitorla tudásom a baleset napján), de repülni igazából csak 2006 körül kezdtem Los Angelesben közös ismerősünk, Bagyuj Andris bíztatására. 2009 óta vagyok oktató es rövidebb cargo repülés mellett leginkább ezzel foglalkozom. Múlt év óta vagyok az American Flyers iskolának a helyi főoktatója és főpilótája Santa Monicában. Közel 3000 órám van, 2000 órát ebből tanítottam. Az iskola igazgatása mellett leginkább oktatójelöltekkel dolgozom.

A balesetem napjan is ket oktatójelölt diákkal a fedélzeten indultunk az egyik helyi gyakorló övezetünkbe, hogy az első lecke keretében megtanítsam őket, hogyan is kell szakszerűen felkészülni arra, amikor manővereket tanítunk. Én a bal ülésben „diákot” szimulálva ültem, az oktató-jelölt pedig a jobb ülésből vezetett. Hátul pedig egy másik diák foglalt helyet.

Körulbelül nyolc perccel azután, hogy felszálltunk Santa Monicából, egy erős ütést lehetett érezni egy hangos csattanás kíséretében.

Vízszintes repülésben voltunk éppen egy „clearing turn” befejezése után, ami arra szolgál, hogy megbizonyosodjunk: nincs más repülő a közelünkben. Mivel nem láttam más gépet a csattanas idején, azt hittem, egy madarat ütöttünk meg.

Hogy miképp is történt az ütközés? Az én véleményem szerint balról es alulról fordultak belénk. Mi sohasem láttuk őket. Ők a napból jöttek a horizont alatt, én pedig a nappal szemben voltam a horizont felett.

Az ütközés következtében betört az bal ablakom és láttam, hogy a bal szárnyam belépőéle megsérült, de ahogy átvettem a kormányt a diákomtól, éreztem rögtön, hogy a gép vezethető. Első elhatározásom az volt, hogy a tőlünk 20 mérföldre lévő Camarillo reptéren leszállunk. Az ütközés helye a malibui nemzeti park felett volt, ami eleg hegyes-völgyes vidék.

Aztán hamarosan rájöttem, hogy a gép nem fog fent maradni. Teljes gázzal is 500 láb percenkénti süllyedéssel ereszkedtünk. Körülbelül 800 méterre voltam a föld felett az ütkozés pillanatában. Más igazi lehetőseg nem lévén, a 101-es autópálya melletti West Lake Village golfpályaja egyik füves mezejére helyezkedtem be. A pitot csövemet elvitte az ütközés, így a sebességmérőm 0-át mutatott, és mivel fogalmam sem volt, mekkora strukturális sérülése volt a gépemnek, elhatároztam, hogy bent hagyom a kerekeket és a fékszárnyakat is. A besiklást már motor nélkül végeztem, a kilebegtetés előtt lezártam az üzemanyag-rendszert es leállítottam a motort. A diákom pedig az ajtaját tette szabaddá.

A leszállás után körülbelül 50-60 méter csúszás után egy fa elkapta a bal szárnyvéget, megpördített, és úgy álltunk meg. A hátsó utasom fájlalta a derekát, de ezen kívül sérülés nélkül megúsztuk.

Már a földön tudtam meg, hogy nem egy madárral, hanem egy másik Cessnával ütköztünk. Sajnos ők nem élték túl. Az ütközés nyomán levágtuk a másik gép farkát, és így esélyük sem volt túlélni. Az egyedüli darab, ami megmaradt a másik gépből, az a jobb vízszintes vezérsík volt. Az is úgy maradt meg, hogy az ütközés erejétől szinte beépült az én bal szárnytőmbe, és ott is maradt egészen a leszállásig.

Az FAA soha semmilyen elmarasztaló határozatot nem hozott ellenem. A nyomozó még azt is mondta, hogy szerinte én egy hős vagyok, hogy lehoztam a gépet, megmentve az utasaimat, és hogy nem sérült meg senki a golfpályán sem. Én nem érzem magam hősnek. Csak nagyon hálásnak, hogy Isten adott még egy életet.

A másik gépben egy tanárom ült, akit jól ismertem. Egy szerelővel voltak kint bejáratni egy új motort.

Persze nem lenne amerikai a sztori, ha nem folytatódna egy polgári peres üggyel. A szerelő családja pereli a cégem és név szerint engem, gondatlanságból elkövetett emberölésért. Az FAA már rég befejezte a nyomozást, és mivel nem marasztaltak el vagy találtak hibásnak, büntetőjogi ügy nem is lehetne.

Szerencsére nagyon jó cégnél dolgozom, akik fedezik az egész pereskedést. Arról nem is beszélve, hogy mi egy jól megtervezett gyakorlórepülést hajtottunk végre, folyamatosan rádión jelentve a poziciónkat a helyi frekvencián (amiről rögzített bizonyítékunk is van), a másik gép viszont nem adott le egyetlen pozíció-riportot sem.

Az ügy tárgyalása jövő februárra van kitűzve, de valószínűsítem, hogy peren kívüli megegyezés lesz a vége.

Ez a történetem, amit nagyon szívesen megosztok minden pilótával, hogy minél többen tanuljunk belőle. Sok magyar pilótával talalkozom otthonról, akikkel itt kint repülök, segítve őket a rádión, és navigálva a sok légtér között.

Mellékek egy cikket a balesetről és néhány fotót is. Az első három közvetlenül a kényszerleszállás után készült. A többi pedig az NTSB hangárjaban, idén, amikor felkerestük a roncsot az ügyvédemmel és egy ütközési szakértővel. Az egyiken én is rajta vagyok, a másikon pedig nagyon jól látszik a hiányzó pitot és a sérülés. (A szárny egészen a főtartóig kinyílt, anélkül hogy az üzemanyagtartály károsodott vagy berobbant volna.)

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!