Vendégünk a Tante, hol repülnek a pazar pléhmadarak?

Jön egy igazi Ju-52-es! Ez a hír terjedt napok óta szájról szájra és portálról portálra a hazai repülésimádók között, és valóban: kedden először Győr-Pér repülőterén szállt le egy katonásan zöldre festett „pléhmadár”, majd a beléptetés, vámvizsgálat végeztével továbbreppent Budaörsre, hogy részese lehessen egy külföldi filmprodukció forgatásának.

Valóban rendkívüli vendégről van szó. A Ju-52-es egyike azoknak az összetéveszthetetlenül egyéni kialakítású, de az aviatika egész történetét meghatározó típusoknak, amelyeket mindenki felismer, és amelyek mindenki számára mondanak valamit.

Pedig még a típus megnevezése sem biztos, hogy mindenkinek világos: a jól ismert, három BMW csillagmotorral felszerelt, hullámlemez-borítású, farokkerekes madár 1930-ban még egymotorosként repült először, és az első hét példány is így épült, de a fő megrendelő Lufthansa kevesellte a teljesítményt, így alakult ki a már mindenki által „a” Ju-52-esnek ismert 3m változat, három motorral: egy-egy a szárnyakon és egy az orrban.

1931 és 1952 között a kimutatások szerint 4845 épült belőle, az olykor vitatott adatok szerint hetven körüli példányt gyártottak Magyarországon, közelebbről Pestlőrincen, azokban a csarnokokban, amelyek még ma is állnak a gyorsforgalmi út mellett. Először, mint a polgári repülés új korszakának gépei jelentek meg, nálunk is, mint a MALERT utasszállítói.

Majd következett a világháború és a katonai felhasználás időszaka, bár már a spanyol polgárháború idején is evidens volt, hogy a németek számára ez lesz a légi szállítás alapgépe. Ejtőernyős deszant-akciókra, VIP-szállításra, vitorlázógépek vontatására, felderítésre, és rengeteg mindenre használták, ha kellett sítalpakkal, ha kellett, úszótalpakkal.

A németektől kapott, illetve a polgári forgalomból átvett Ju-52-esek jelentették a magyar hadsereg légi szállítási alaptípusát is, beleértve azt a Ju-52-est, amellyel 1944 decemberében Bánhidi Antal szállt le a bekerített fővárosban a lóversenypályán, hogy utánpótlást hozzon és sebesülteket szállítson ki.

A németek után a legtöbb példányt a spanyolok gyártották, de a svájci légierő használta leghosszabban a típust, egészen a hetvenes évek végéig. És ekkor kezdődött a most hozzánk látogató példány újjászületése is: jelentős részben közadakozásból mentette meg a három utolsó gépet a JU-AIR nevű vállalkozás, amely 1981 óta üzemelteti őket, az európai repülővilág legnagyobb örömére. Pontosabban: két éves munkával alakították át a Tantékat tizenhét személyes polgári utasszállítókká, megtörtént a nagyjavításuk, és 1983-ban Dübendorf bázissal szolgálatba állt a HB-HOS és a most nálunk látható HB-HOP, az első évben ötezer embernek nyújtottak felejthetetlen élményt a repülésükkel, és még sok tízezernek a bemutatókon.

1985-ben csatlakozott a HB-HOT, majd 1997-ben a spanyol gyártmányú HB-HOY beállításával lett teljes a flotta. Viszont épp ezt az utóbbit vonták ki tavaly, hogy aztán Mönchengladbachban legyen kiállítási tárgy. Sétarepülés, charterek, különleges megbízatások, mint például filmforgatás, sőt, a HOS földkörüli útja, illetve ugyanennek a példánynak a sokak számára nem annyira tetsző, de felejthetetlen Milka-festését: így tartja fenn magát és így tartja életben gépeit ez a remek vállalkozás.

De nem ez a most még repülő három példány az egyetlen Európában: létezik egy francia gép is, hiszen ott is készültek Tanték, illetve talán a leghíresebb a Lufthansa nosztalgia-gépe, a háromágú légcsavarokkal repülő D-AQUI, valójában a lajstromjele D-CDLH.

És ezt a gépet azért is érdemes kiemelni, mert a világháború után először ez a Ju-52-es szállt le Magyarországon, 1989-ben: a gép először Wiener Neustadtban repült néhány csodálatos kört az ott tartott, osztrák-magyar közös rendezésű vitorlázórepülő világbajnokság alkalmából, majd átruccant Ferihegyre is.

Volt, hogy az egyik Hahnweide-i oldtimer találkozón mind a hat európai Tante (még nem sorolták ki a HOY-t) együtt kötelékezett, egyébként pedig létezik egy repülőképes példány az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában is.

Az 1939-es gyártású HOP budaörsi megjelenése kapcsán sokan sóhajtottak, hogy vajon milyen érzés repülni vele? Nos, e sorok írójának ezt kétszer is sikerült megtapasztalnia, úgyhogy álljon itt végezetül egy korábbi cikkből a rövid élmény-összefoglaló: „Nem volt épp csendes a repülés, de nem is volt bántóan zajos a három nagy csillagmotor. A pilótafülkébe kukkantva láthattuk, amint a kapitány a hajókormány-szerű trimmkereket igazgatta az ülése mellett, a négyszögletes ablakon kibámulva kellemesen kis magasságból élvezhettük az alattunk méltóságteljesen elúszó tájat, no meg figyelhettük megközelítéskor a fantasztikus csűrő-fékszárnyat, ami szinte második szárnyként teszi még stabilabbá a repülést, hogy aztán mindössze száz kilométeres sebesség körül huppanjunk a betonra. Úgy emlékszem, valami nagyon atavisztikus és átható biztonságérzés töltött el mindkét alkalommal. Nem mintha szoktam volna nagyon aggódni repülés közben, de mégis: lehetett bármilyen éppen az időjárás, derűs nyugalomba ringatott a nagy pléhmadár. Amint egy kedves néni, nagynéni duruzsol az unokaöccsének.”

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!