Záróra Líbiában

Október utolsó napjával az ENSZ hivatalosan befejezte a Líbia feletti légi hadműveletet. Opération Harmattan, Operation Ellamy, Operation Mobile, Operation Odyssey Dawn – szinte ahány résztvevő, annyi nevet kapott kezdetben az a hadművelet, melynek alapját egyrészt a nagyhatalmi elhatározás, másrészt az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1973-as számú, 2011. március 17-én elfogadott határozata jelentette. S persze kellett ahhoz, hogy az ország diktátora, Muammar Kadhafi az „arab tavasz” miatt erőre kapott népét brutális eszközökkel próbálja meg uralma alatt tartani.

Az ENSZ BT-határozata előtt már egy hónappal, február 17-én tartott „Harag Napjának” tüntetéseit követően az első három nap több mint 150 tiltakozót öltek meg a kormányhoz hű biztonsági erők és a különböző, Kadhafihoz köthető szervezetek. Az eseményekbe a meglévő, több milliárd dollár értékű kereskedelmi kapcsolatok miatti kezdeti tétovázások után beavatkozó európai hatalmak nyomására az ENSZ BT is foglalkozott az üggyel. A kínai és az orosz aggodalmakat leszerelve végül az 1973-as számú határozat szövege megengedte, hogy a civil lakosság ellen vonuló kormányerőket meg lehessen állítani. Ennek leginkább költség- és emberéletben mérhetően hatékony módja a felkelők légitámogatásának biztosítása. 226 nap és az elmélet beigazolódott.

A légi hadművelet kezdetét az afrikai országokkal kapcsolatban nagyhatalmi emlékeket őrző Franciaország akciója jelentette: saját légikötelékkel mért csapást. Mint várható volt, a légi hadművelet első napjának fő célpontjai a líbiai légvédelem radar- és kommunikációs rendszere, vezetési pontjai, a már előre felderített rakétaindító állásai voltak. A Francia Légierő első csapása viszont a felkelők „fővárosának” számító, a líbiai kormánycsapatok ostromgyűrűjében vergődő Bengázi környékét, az itt támadó szárazföldi egységeket érte.  A Mirage 2000D és a Rafale F–3 repülőgépek AASM irányított bombákkal támadták a várost tűz alatt tartó harckocsikat, tüzérségi egységeket, illetve a csapatokat, az utánpótlást szállító egyéb járműveket. A nyílt területen lévő, a civil lakosságtól messze eső katonai célpontok kiiktatása egyben könnyebb is volt, mint később már a városi gerillaharcban a „jó oldalon” beavatkozni.

És a líbiai nemzetközi beavatkozás utolsó fontos mozzanata is a francia légierőhöz kötődik: meg nem erősített hírek szerint egy Mirage-2000 gépágyúsorozata állította meg a menekülő diktátor konvoját. Ez alkalommal, ellentétben a nyitó akcióval, a pilóta nem akarta magát az oszlopot megsemmisíteni, a sorozat figyelmeztetés volt: eddig és ne tovább. A konvoj megállt, a felkelők beérték, a többit már a nem túlságosan szívderítő felvételek adták hírül a világnak a diktátor haláláról. De érdemes azt is tudni, hogy a történet most sem egyszerűen egy csapásmérő gép pilótájának ügyességén múlott, hanem azon az alapos, megint csak felülről történő felderítő, információgyűjtő tevékenységen, ami a koalíciós beavatkozást jellemezte. Merthogy valahonnan  azért csak kellett, hogy tudják a franciák, milyen konvoj ez, kit visznek a terepjárók.

A csapásméréseket tehát komoly műholdas és légifelderítés előzte meg. Ebben részt vett az amerikai RQ–4 Global Hawk pilóta nélküli repülőgépek mellett a Brit Királyi Légierő Nimrod R1 felderítőgépe, Akrotiri repülőteréről üzemelve. A térségben észlelték az Amerikai Légierő OC–135B felderítőgépét is, de a térségben dolgozott az F216-os lajstromjelű francia C–160G Gabriel elektronikai felderítő repülőgép is. A Bengázi melletti csapásmérés előtt a Thales Optronique Reco NG/Areos konténerekkel felszerelt Rafale F–3-asok végezték el a térség utolsó felderítését és a célpontok azonosítását.

Az 1973-as határozat szélesen értelmezett betartatását Belgium, Dánia, az Egyesült Államok, Franciaország, Kanada, Katar, Nagy-Britannia, Norvégia, Olaszország és Spanyolország koalíciója, légiereje és haditengerészete kezdte meg. A NATO március 23-án először csak a fegyvercsempészet megakadályozását végző műveleteket vezette, majd április 4-én vette át a teljes hadművelet irányítását a kényszerűségből azt addig végző Egyesült Államoktól. A 222 napig tartó, október 31-vel lezáruló Operation Unified Protector műveletben 18 állam vett részt. Ezalatt a gépek 26 323 bevetést repültek, melyből 9658 bevetésen légicsapást is végeztek. Ezek nagy része a Nyugat által támogatott felkelők közeli légitámogatása volt, de a kormánycsapatok utánpótlási vonalait, konvojait, a líbiai kormány vezetési pontjait, Kadhafi palotáit, kikötőket, a Líbiai Haditengerészet hajóegységeit is támadások érték. A több mint 5900 célpont között több mint 400 a városokat támadó tüzérségi eszköz (löveg vagy rakéta-sorozatvető) és 600-nál több harckocsi szerepelt.

A légitámadások során alacsony maradt a koalíciós erők vesztesége. Március 22-én az amerikai légierő 91-0304 lajstromjelű Boeing F–15E Strike Eagle vadászbombázó repülőgépe zuhant le Bengázitól északnyugatra, Bu Marim település mellett. A gép hivatalosan hajtóműhiba miatt veszett el. A repülőgép kétfőnyi személyzete sikeresen katapultált és a USS Kearsarge fedélzetéről felszálló tengerészgyalogos kutató-mentő MV–22 Osprey-k a szintén innen induló légifedezet segítségével kimentették őket. Június 21-én az amerikai haditengerészet egy MQ–8 Fire Scout távolról irányított helikopterét érte végzetes légvédelmi találat. A gép alacsony magasságban repült, amikor elveszítették vele a kapcsolatot. Balesetben pedig az Egyesült Arab Emirátusok Lockheed Martin F–16E Desert Falcon vadászbombázója került veszteséglistára. Az olaszországi Sigonella légibázisra települő kötelék tagja április 27-én, leszállás közben zuhant le, a pilóta sikeresen katapultált.

A hadművelet során ismételten kiütköztek a NATO európai tagállamainak hiányosságai, melyek elsősorban a képességek területén voltak szembeötlőek. Ismét az amerikai fél feladata lett a légi utántöltési kapacitás döntő részének megteremtése, a folyamatos légi felderítés biztosítása, s a hadművelet kezdetén a koordináció, a parancsnokság. A távolról irányított felderítő repülőgépek túlnyomó része is amerikai felségjelzést viselt, mint ahogy a műholdas felderítésben sem az európai fél járt elöl. Előfordult az is, hogy a tagállamok az amúgy is kis, jellemzően 4–8 vadászbombázó repülőgépes kontingens számára nem tudtak megfelelő logisztikai utánpótlást, fegyverzetet biztosítani. Pedig a háború ismét Európához kényelmes közelségben zajlott.

Ki kell emelni Franciaországot, ahol az újraválasztási esélyekért küzdő Nicholas Sarkozy elnök kiemelt kérdésként kezelte a líbiai műveletben való részvételt, és annak (legalábbis hazai pályán jól kommunikálhatóan) vezető szerepét. A Dassault Rafale F–3 vadászbombázó repülőgépek és irányított levegő-föld fegyverzete kiemelt figyelmet élvezett: a francia remények szerint a látványos és a fedélzeti felderítő/célzórendszerekből származó filmfelvételek segítenek az első exportsiker elérésében.

Kérdés, hogy a becslések szerint eltűnt több ezer (egyes számítások szerint akár 20 ezer) könnyű, vállról indítható, infravörös önirányítású légvédelmi rakéta hol bukkan fel és milyen problémákat fog még okozni a katonai és polgári repülés területén. Vannak már olyan értesülések is, mely szerint a líbiai eredetű, jól karbantartott, így veszélyes rakéták már a Gáza-övezetbe értek Egyiptomon keresztül, újabb komoly veszélyforrást jelentve a térség légterére. Más elemzők attól tartanak, hogy Afrika egyes országaiban követhetnek el merényleteket az odaérkező vagy onnan induló, amerikai vagy európai utasszállító repülőgépek ellen. Nem kizárt, hogy ez a fejlemény felgyorsítja a polgári repülőgépekre fejlesztett lézeres rakétavédelmi rendszerek elterjedését, melynek eddig a nagy költség, a gépenként több százezer dollár jelentett korlátokat.

S persze Líbia ege sem marad üres. Várhatóan a távolról irányított felderítő repülőgépek még sokáig vendégeskednek a hivatalosan győztes csatatér felett. Kérdés, a majd valamikor felálló új líbiai vezetés milyen viszonyra törekszik majd a mostani nyugati támogatókkal.