A barátságos ékszerdoboz

Nemrég múlt húsz éve, hogy 1993 áprilisában először szállt fel a Fokker kéthajtóműves utasszállítója, a Fokker 70. A cég három év múlva ment csődbe, ami természetesen a további életét is meghatározta. Az F-28-as továbbfejlesztéseként készült, modernizált gép nem lett kategóriájának legsikeresebb típusa, de sokfelé használták és használják most is: 47 példánya repül, köztük azok, amelyeket a Malév használt valaha.

A magyar légitársaság 1995 óta hat Fokkert tartott üzemben 2010-ig, amikor a flotta racioinalizálása jegyében az utolsót is kivonták a forgalomból. Az iho/repülés az egykori F-70-es kapitányt, Czigány Ildikót kérte fel, íróként és egykori közforgalmi pilótaként emlékezzen meg a gépről, arról, milyen volt vele repülni, arról, mennyire és miért lehetett szeretnie a repülőszemélyzetnek ezt az utasszállítót.

Ékszerdoboz...Tamagocsi...Ilyen kedves, dorgáló, felmagasztaló becenevekkel illettük őt annak idején, amikor még köztünk volt. Ő, a Fokker 70-es. Illetve ők, mert hatan voltak, mindegyiküket személyesen ismerhettük, becézhettük és persze néha szidhattuk is, mert a szeretetbe – ha megalapozott – az is belefér. Többet voltunk együtt, mint bármely családtagunkkal. Éjjel és nappal, nyári záporban és csendes, karácsony este. Az első három „gyermek” kicsit egyszerűbb felszerelést kapott, Aladár, Béla és Cecil. Dénes és Elemér „többet tudott”, de a legmesszebbre Fox-szal lehetett repülni, akit póttartállyal is elláttak.

Számomra minden alkalom meglepetés volt, vajon ma melyik "gyermekemmel" emelkedünk a felhők fölé, melyikükkel nagy egyetértésben szállunk az Alpok havasai, vagy a délvidék tengerei fölött? Mert nagy volt az egyetértés. Ők is repülni akartak, és mi is. Modern és egyszerű számítógépes rendszerük nem ellenkezett, megértette a napi feladatot, vágtathattunk a cél irányába. Kezesek voltak és kis étvágyúak.

Segítettek, amikor Koppenhágában erős oldalszélben kellett leszállni. Nem bánták, ha Tiranában, látás szerinti megközelítés és leszállás, forduló közben szinte hátukra borítottuk őket. Az ellen sem volt kifogásuk, ha képességeikből csak kevesebbet akartam használni és kikapcsolva a direktort, hagyományos ILS megközelítést repültem – mert én bizony ember vagyok és gyakorlás nélkül felejtek, nem úgy, mint ők! Milyen jól jött rendíthetetlen tudásuk, amikor sűrű ködben, nulla látásban kellett leszállni! Nekünk jó volt a minimumunk a legsötétebb, novemberi ködben is.

Vele repültem életemben először utasokkal a hátam mögött. Pár év múlva vele repültem életemben először kapitányként. Készült vidám fénykép szárnyai alatt állva a földön: csupa lányok, ketten pilóta-, hárman „stuvi” egyenruhában. Öt lányból állt aznap a személyzet. Megtehettük, mert megbíztunk benne. Ő pedig bennünk. A  Fokker-madárral sosem bántunk rosszul, figyeltük minden óhaját, hogy békesség legyen földön, égen.

Amíg repültünk, béke is volt. Elfeledtük a világ minden baját, ha nekilódultunk a pályán, kivirágzott arcunkon a mosoly. Barátok voltunk. A Fokker, a főnökünk, a beosztottak, a szerelők, a fiúk, a lányok, de még talán a kutyák is – akik Tiranában  felkérezkedtek a lépcsőn egy kis maradék zsemle reményében.

Tirana megváltozott. Kóbor kutyák már nincsenek. Fokker sincs. Barátok sincsenek. Azt hiszem, a  zsemle is elfogyott.