A Columbia pusztulása: kockázat nélkül nincs űrrepülés

Az Emlékezés Napja volt az Egyesült Államokban: a január végi, február eleji időszak a NASA történetében három katasztrófát is hozott. Az első az Apollo 1 parancsnoki kabin kiégése volt tesztelés közben a kilövőpadon, 1967. január 27-én, az áldozatok névsora: Grissom, White és Chaffee. 1986. január 28-án, nem sokkal a kilövőpadról való emelkedés után robbant fel az űrrepülőgépek egyike, a Challenger katasztrófájában elhunyt űrhajósok névsora: Greg Jarvis, Christa McAuliffe, Ronald Ervin McNair, Ellison Shoji Onizuka, Judith Arlene Resnik, Michael John Smith és Francis Richard Scobee. Talán ez volt az a baleset, aminek valóban köze volt a dátumához, a téli hidegben mondta fel a szolgálatot az egyik gyorsító fokozat tömítő gyűrűje, ami a robbanáshoz vezetett.

Végül, ma 15 éve, 2003. február elsején, a 113. shuttle-küldetés utolsó perceiben a légkörbe belépő Columbia esett szét darabjaira valahol 62 kilométer magasan, hússzoros hangsebességgel a légkörbe belépve. A személyzetnek – Rick D. Husband parancsnok, William C. McCool pilóta, Michael P. Anderson, a tudományos program vezetője, Kalpana Chawla indiai származású amerikai űrhajós, David M. Brown küldetés-specialista és Laurel Clark reporvos, valamint az első izraeli űrhajós, Ilan Ramon – esélye sem volt arra, hogy túléljék a katasztrófát.

Ez volt az a baleset, ami aztán a NASA biztonsági filozófiáját alaposan átalakította, hiszen a történések sorozata még a földön vagy földközelben indult, amikor az űrrepülőgép óriási külső üzemanyag-tartályát borító hővédő burkolatból emelkedés közben levált darabok végzetes sérülést okoztak az űrrepülőgép bal szárnyának belépőélén, amelyen át a sűrűbb légkörben plazmaállapotra felhevült levegő gyakorlatilag felfalta a gépet. Amint erről öt évvel ezelőtt is írtunk, az űrhajósoknak negyvenegy másodpercük volt arra, hogy észleljék a bajt és megpróbálják, teljesen reménytelenül, visszanyerni uralmukat a Columbia fölött.

De a start perceiben a NASA akkori szakemberei már észlelték a burkolatrész leválását és ütközését az űrrepülőgéppel. Azonban azzal nyugtatták magukat, hogy ilyen máskor is történt és nem volt baj belőle. Sőt, éveken át tartó vizsgálat és kísérletezés kellett ahhoiz, hogy a kétkedő űrhivatali főnököknek is bebizonyítsák, igenis, tud akkora rést ütni a viszonylag könnyű és puha anyag a szárnyon, hogy az visszatéréskor a szerkezet elvesztéséhez vezessen. Pedig ha a startkor észlelt leválás és ütközés miatt inkább gyanakodnak, inkább óvatosak, inkább a földkörüli pályán tartották volna a Columbiát, akkor elindulhatott volna a következő, startra előkészített űrrepülőgép, hogy vagy űrséta segítségével kijavítsák a szárnyat, vagy azzal térjenek vissza a sérült gép utasai.

Nos, azóta az amerikai űrrepülések kapcsán a biztonsági filozófia nem ismer kompromisszumokat, „biztos nem lesz baj” típusú döntéseket. Ennek a fokozott szigornak a több éves repülési szünet után voltak konkrét elemei, a start eseményeinek tizedmásodpernyi pontosságú rögzítése nagy felbontású kamerákkal, az a látványos manőver, amelynek során az űrrepülőgép ügyes bukfenccel megmutatta az űrállomáson lévő űrhajósoknak a gép minden részletét, a nemigen látható hővédő rendszert is a shuttle alján, hogy ellenőrizhessék az állapotát, és még több más biztonsági intézkedés és módosítás a hordozóeszközökön és az űrrepülőgépen, illetve a személyzet védelmi rendszerén.

De végülis a Columbia szomorú története erősen hozzájárult a shuttle-korszak lezárásához, merthogy az elfogulatlan elemzések kimutatták, hogy a nagyszerű szerkezetek üzemeltetése ugyan valóban minőségi ugrást jelentett az űrrepülések világában, de ezekkel a bonyolult, hatalmas, költséges kiszolgáló folyamatot és népes felkészítő apparátust igénylő gépekkel épp azt nem sikerült elérni, hogy az űrhajózás egycsapásra egyszerűbbé, olcsóbbá és – kockázatmentessé váljon.

Kockázat persze mindig lesz. Az űr önmagában olyan közeg, amelynél ellenségesebbel az emberiség még sosem találkozott. A földről való elemelkedés, a gravitáció legyőzése, majd a folyamatos repülés az űrben, kitéve a kozmikus sugárzásnak, a mikro- vagy nem is annyira mikro-meteoroknak, a hatalmas hőkülönbségeknek, aztán a visszatérés hatalmas sebességgel a sűrű légkörbe, olyan hihetetlen veszélyek közepette, olyan fizikai paraméterek mellett zajlik, amik soha korábban nem tettek próbára ember-alkotta szerkezeteket.

A biztonsági filozófia szigorodása azonban legalábbis csökkenti a katasztrófák veszélyét, ez érzékelhető egyébként az új eszközök bevezetésének folyamatában is. A SpaceX és a Boeing által készített űrhajók, amelyek kísérleti példányai talán már idén repülhetnek, először üresen, majd személyzettel, a korábban előírtakhoz képest újabb és újabb teszteken kell, hogy átessenek, még akkor is, ha ez a programok csúszásához vezet. És még annak ellenére is – erről szólt a legutóbbi kongresszusi meghallgatás – hogy mind a washingtoni politikai vezetés, mind a közvélemény nagyon várja már, hogy a Szojuzok helyett az amerikaiak végre megint amerikai űrhajókkal repülhessenek.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!