A Kisvas ünnepe az Aeroparkban

Előrehozott évforduló: ötven éve, 1968 decemberében érkezett a Malév flottájába az első két Tu-134-es, és ezzel megkezdődött a légitársaság jet-korszaka, node az ezt a típust repülő pilóták, légiutaskísérők, a gépekkel foglalkozó műszakiak és a többiek számára télvíz idején nem lettek volna igazán jó körülmények az ünnepléshez.

Most viszont az Aeroparkban bölcsen kialakított, remek, árnyékos szaletli tökéletes helyszín volt a találkozáshoz, nem beszélve arról, hogy kicsit arrébb maga a gépek egyike, LB-Elemér is ott sütkérezett a napsütésben.

Kabinjában a típus malévos történetéről szóló kiállítással, az egyik oldalon az üléssorokkal, az elülső részen azzal a bizonyos négyszékes-asztalos résszel, ami rögtön komoly aviatikatörténeti viták témája lett, vagyis hogy melyik példány kabinjában maradt meg szolgálata során végig ez az elegáns elrendezés.

Node persze nem erről esett szó főképp az összegyűltek között, hanem elsősorban a személyes emlékekről, különleges repülésekről. (A szerző például ezzel a géppel repült először Malév-utasként, ott lehetett egy 34-esen az első két, Tel Avivba járatot nyitó gép egyikének a fedélzetén, vagy amikor egy 134-es hozta el a tiranai magyar nagykövetségre menekült albánokat, sőt, azt a leszállás a pilótafülkében élvezhette végig, a két repülőgépvezető között álldogálva, és figyelve a kissé lakonikus irányítást, amelynek teljes mondandója ennyi volt: „Ha meglátják a pályát, szálljanak le!”…

A gép történetét a találkozó rövid megnyitó ünnepségén Magyar János kapitány foglalta össze, beszélt a műszakiak tapasztalatairól Samu Benő, az Aeropark részéről pedig Somogyi-Tóth Gábor jelentette be, hogy LB-Elemér most még kissé romos pilótafülkéjének felújítását talán még idén befejezik.

Komoly taps fogadta a meghívottak közül mikrofonhoz lépő három egykori Malév-vezért: Déri Tamás, és Szathmári Sándor is idézte a maga emlékeit, Kovács Ferenc pedig megköszönte, hogy ennek a csapatnak a része lehetett.

És miközben a társaság lassan-lassan összegyűlt Elemérnél a csoportképhez, lehetett még emlékeket és élményeket gyűjteni a nyüzsgésben: a pilóták közül többen úgy emlékeztek, hogy a „Kisvas” remekül vezethető gép volt, de azért akadt, aki hozzátette, kellett azért rendesen dolgozni a nem túl könnyű kormányokkal.

Portálunkon is megjelent Zsaludek Endre munkája a típus történetéről és hazai tevékenységéről, amelyben azt olvashattuk, hogy „1968 és 1997 között a Malév Tu-134-esein közel ötmillióan utaztak, vagyis fél Magyarországnyian. A Malév Tu-134-esei az elmúlt harminc évben összesen – a bérgép és a kormánygépek repült idejének beleszámításával – 247 296 órát repültek, és ez több mint 28 évnyi folyamatos levegőben tartózkodásnak felel meg.

A légitársaság Tu-134-eseinek 185 311 leszállása azt jelenti, hogy az eltelt harminc év alatt – éjjel és nappal – valahol minden 85. percben leszállt egy Malév Tu-134-es. A légitársaságnak ezek a repülőgépei a harminc év alatt 85-90 ezer járatot teljesítettek, 750 kilométer óránkénti átlagsebességgel számolva 185 millió kilométer feletti távolságot tettek meg. Ez az egyenlítő hosszának a 4625-szöröse, eközben több mint félmillió tonna árut is szállítottak” – elképesztő számok.

De a számokon túl a lényeg: maga a gép, mai szemmel nézve kicsit szűk törzsével, erőteljes farokhajtóműveivel (oh, Caravelle, hála neked, Hruscsov elvtárs...). Egy kis empátiával elképzelheti az ember, mennyire inspirálhatott mindenkit, aki bármiféle kapcsolatban állt vele, ez a dinamikus forma, amelynek szinte minden részlete, a nyilazott szárnyak és vezérsíkok, a farokrész T-elrendezése, a gyorsaságot, az új repülési formát érzékeltette a korábbi típusokhoz képest. És persze ott az üvegezett orr, amit oly sokszor irigyeltem a navigátortól, és amit aztán az A-változatnál már felváltott a „sima” orrkúp, de az Aeropark gépe még az eredetivel büszkélkedhet.

Nem volt a légiközlekedés legmodernebb és legmaradandóbb típusa, Elemér búcsúrepülésekor például bemutatta az egyik leganakronisztikusabb vonását, amikor leszálláskor fékernyőt nyitott. De ettől még meghatározó, ikonikus típusa lett a magyar repüléstörténetnek, és érdemes itt is megemlíteni azt az embert, emlegették is Fülöp Andrást, Bandi bácsit az Aeroparkban, aki a légcsavarosról (Li-2, Il-14, Il-18) a sugárhajtóműves technikára való átmenetet véglegesen biztonságossá és teljessé tette.

Ami ezen a délutánba nyúló szép napon világossá vált, az az, hogy a Tu-134-es a Malév-család számára szeretett gép volt, a kívülálló számára pedig a Malév-család mutatkozott ismét mint egy olyan csapat, amelynek a tagjai ma is fontosak egymás számára, és akiknek a légitársaság több volt, mint munkahely, beleértve ezt a kéthajtóműves, kecses jószágot is.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!