Aki Cessnával szállt le a sztrádán: Papp Szabolcs tudásról és szerencséről

Interjúnk első részében a 26 éves pilóta odáig jutott a történetben, hogy ama bizonyos nyolcadik budaörsi touch-and-go során, miután a Cessna-152-es motorja elvesztette teljesítményét, egyértelmű volt a döntések sorozata: nem visszafordulni, leszállni az alatta lévő autópályára, és miután a motort nem sikerült életre kelteni, a közeledő felüljáró alá nyomni a gépet. Kezdjük rögtön ezzel: olvasónk, Dóczi Ferenc küldte az alábbi videót, ő szemből vette fel a kritikus néhány másodpercet, közvetlenül a földetérés, és a Cessna szemszögéből a felüljáró előtt. Még az a manőver is kivehető a felvételen, ahogy a pilóta elkerüli a találkozást a lámpaoszlopokkal... 

– Földet értél, és ha jól láttam a videót, még mozgó légcsavarral szépen kigurultál a leállósávba.

– Miután földet értünk, néztük, hogy mögöttünk jönnek-e autók, láttam is, hogy egy kocsi nagyon közel volt hozzánk. Mint utólag kiderült, tudatosan követett minket, kirakta a vészvillogót, föltartotta nekünk a forgalmat, amit így utólag köszönök szépen neki. De mivel közel volt, nem mertem fékezni, hanem szépen hagytam kigurulni a gépet, és amikor láttam, hogy nem fognak hátulról belénk jönni, akkor gurultunk ki oldalra, és még a keverékszabályzóval leállítottam a motort.

Megállás után a tornyot tájékoztattam arról, hogy rendben leszálltunk, senkinek nem lett semmi baja, a gép is egyben van. Ahogy kiszálltunk a repülőből, talán nem volt egy perc sem, amíg az első rendőrautó megjelent szirénázva. A rendőr első kérdése az volt: „Hát ez most mi?” Mondtam neki, gondolhatja, hogy nem jókedvemben szálltam le az autópályára. A rendőrök később elmesélték, ők már messziről látták, hogy nagyon alacsonyan jövünk és süllyedünk, úgyhogy igyekeztek terelni a forgalmat.

– Ezt a sematikus kérdést csak fel kell tennem, milyen érzés volt utána? Mert nyilván közben nem érzéseid voltak, hanem cselekedtél, de aztán jön a megkönnyebbülés, hű, ez kemény helyzet volt…

– Nekem mindig azt mondták, ezek annyira megbízható gépek, annyira megbízható motorok, hogy az ember nem arra gondol, hogy a motor romlott el, hanem hogy ő rontott el valamit. Csak az járt a fejemben, hogy mit csináltunk, megkérdeztem a növendéket is, ő is egyértelműen azt mondta, minden teljesen standard volt, a porlasztófűtést minden körben használtuk, az üzemanyagnak is több, mint elégnek kellett lennie. Akkor nyugodtam meg, amikor a hatóság, közösen a szerelőkkel és a KBSZ-szel beindították a motort, ami ugyanazt produkálta, mint a levegőben: amint adták rá a gázt, lefulladt. Innentől számomra világos volt, nem a mi hibánk volt, ami történt.

Aztán el kellett mondanom mindent a rendőrségnek, a KBSZ-nek, a hatóságnak. Fárasztó volt, ilyenkor az ember szeretne egy kicsit megnyugodni. Az nagyon jól esett, hogy a kollégáim pár perc alatt ott voltak két autóval tízen, és mellettem álltak, hoztak enni-inni. Nagyon jó érzés volt és hálás vagyok nekik ezért. Egyébként szinte mindenki, a KBSZ-esek és később a hatósági emberek is gratuláltak a leszálláshoz. A cégnél is mindenki megdicsért, nagyon örültek, hogy egyben vagyunk.

– Utána visszazökkentél a szokásos menetbe? Másnap megint jöhettél, beült melléd a növendék, és így tovább?

– Következő napra azt terveztük eredetileg, hogy egy hosszú útvonalra megyünk egy növendékkel. De nekem azt javasolták, ha ilyesmi történik, haza kell menni, és meg kell inni valamit. Ezt meg is fogadtam, így a másnapi repülést le kellett mondanom. A főnököm viszont azt tanácsolta, hogy egy nap pihenés után, mindenképp jöjjek és repüljek. Ad nekem egy gépet, és csináljam, mert ez jót fog tenni. És valóban, kijöttem, egy órát repülgettem itt a környéken, és ez nagyon jól esett. Most pedig, ahogy láttad, megint oktatok. De ahogy repültem a növendékemmel, azt vettem észre, sokkal sűrűbben figyelem magunk körül a terepet. Egyébként is mindig úgy kell repülni, hogy szem előtt legyen, hova fogok leszállni, ha rászorulok, de most ez még inkább bennem van.

– A karrierednek jelent-e egy pozitív lökést, hogy megoldottál egy veszélyhelyzetet?

– Lehet, hogy ez valakinél majd egyszer jó pontot fog jelenteni, nem tudhatom.

– Az anyagodban nem lesz ennek nyoma?

– A logbookomban az van benne, hogy a leszállás helye: M1/M7. Így írtam bele, mert így történt. Tehát ennyi nyoma biztosan van. Nem tudom, hogy ezt nyilván fogják-e tartani valahol, nem is gondolom, hogy ez annyira fontos lenne. Nagyon nagy szerencsénk volt, ezt hozzá kell tennem. De kellett hozzá az a tudás meg tapasztalat, amit az oktatóimtól megszereztem: közülük kiemelném Batta Istvánt, vele kezdtem el repülni, és Jakab Ernőt, vele pedig az oktatói képzésemet csináltam, és mindkettőjüktől sokat tanultam.

– Hogyan tovább? Hogyan képzeled el a karrieredet?

– Most folytatom a kisgépes oktatást, időt gyűjtök, utána meglátjuk: egy nagyobb légitársasághoz mennék dolgozni, vagy, ami még tetszik: a business jetes repülés. Ott mégiscsak minimum eggyel több motor van, mint a Cessnán. A business jetekkel repülni állítólag nagyobb élmény, sokkal változatosabb, mint a nagygépes repülés, és talán a pilóta feladata is több.

– Család? Nincs feleséged, aki aggódott volna…

– A szüleimnek azért gondolom, nem volt jó érzés, amikor ezt meghallották, mi történt velem. Apukámat hívtam föl még az autópályáról, mondtam, hogy ne aggódjon, minden rendben van, és majd telefonálok később, mert most rengeteg rendőr van körülöttem.

– Megváltozott-e a hozzáállásod, megnőtt-e az önbizalmad, hogy sikeresen lehoztad a gépet?

– Nem hiszem. Azt gondolom, rengeteg dolognak kellett egyszerre sikerülnie, és ebben persze benne van a tudás és a tapasztalat, de nagyon sok szerencse is. A Jóisten ott volt velünk.