Apollo 13, a sikeres kudarc: ötven év után haza kell hozni egy egész glóbuszt...

Már percekkel a start után megvolt az első gikszer, a Saturn V hordozórakéta második fokozatának öt hajtóműve közül a középső leállt, de a másik négy elég volt ahhoz, hogy az űrhajót és a holdkompot földkörüli pályára emelje. És akkor az űrhajósok úgy gondolták, nos, túl vannak a „kötelező” hibán, ami azért minden űrmisszió során bekövetkezhet. Két nyugalmas nap telt el, amíg – ma ötven éve – már a Hold felé repülve Jack Swigert megkapta az utasítást, hogy még pihenés előtt végezzen el egy rutinműveletet, a cseppfolyós oxigént és hidrogént tartalmazó kriogéntartályok megkeverését egy elektromos berendezéssel. Swigert kapcsolt, és ezután 16 másodperccel bekövetkezett az, amit az első pillanatokban senki nem értett, hogy mi is volt ez a zaj és mitől kezdett furcsa bukdácsolásba az összekapcsolt komplexum.

Két érdekes mozzanat: mint azt egy öt évvel ezelőtti megemlékezésünkkor is megírtuk, az a bizonyos mondat így hangzott el: „Houston, we’ve had a problem”. Vagyis múlt időben, azzal a hiú reménnyel, hogy a nagy baj már megtörtént, már mögöttük van, noha még nem értették a dolog természetét.

Mi akkor azt írtuk, hogy valójában nem Jim Lovell parancsnok, hanem Swigert mondta ki a híressé vált mondatot, de a mostani jubileumi megemlékezéseken már mindenki Lovellnek tulajdonítja. A zavarnak pedig az lehet az oka, hogy ugyanez a mondat másodperceken belül kétszer hangzott el, először Swigert szájából, a robbanás utáni pillanatban (a repülés 55 óra 55 perc 20 másodpercekor), majd néhány másodperc elteltével Lovell is ugyanezeket a szavakat használta (55.55.35). Aztán Fred Haise említi először a robbanást: „pretty large bang”, miközben a háttérben az irányítók már nagyban tárgyalják a rendellenes adatokat a képernyőjükön.

Ami ezután hallatszik: a fedélzeten lévők teljesen higgadt, rövid szövegei a helyzetről, a műszerek állásáról. Mint Lovell elmondta az egyik most adott interjújában, akkor döbbent meg először, akkor döbbent rá a helyzet súlyosságára, amikor látta az ablakon át (56.09.07) – ahogy valamilyen gáz szivárog az űrbe a Service Modulból.

Innentől kezdve már nagyon sokan nagyon sokféleképp dokumentálták a következő napok elképesztő történetét, a harcot a túlélésért, a beköltözést a „mentőcsónakba”, a holdkompba, az Apollo parancsnoki egység energiarendszerének lekapcsolását, előtte az adatok kimentését a holdkomp komputerébe, a döntést, hogy a Hold gravitációs erejét kihasználva a kísérő mögött gyorsítanak a holdkomp hajtóművével Föld felé vezető pályára, a repülést, hazafelé egy újabb pályamódosítással, közben a kilélegzett levegő szűréséhez szükséges fura eszköz összerakását, „a kör négyszögesítése” módszerével, csak abból, ami a kezük ügyébe került, a repülési terv kemény fedelétől a zokniig. Aztán következett a parancsnoki modul visszaélesztése, és a kockázatos leszállás, miközben nem lehetett tudni, tényleg jó lett-e a papírral-ceruzával kiszámolt hazavezető pálya, és épségben maradt-e a hővédő pajzs, vagy izzó meteorként pusztul el kabin és három űrhajós a légkörben.

Nos, hazatértek, mert Gene Kranz, az irányítók főnöke kiadta a robbanás után másfél órával a parancsot: „Hazahozzuk őket.” Ami ebben a történetben a világnak igazán izgalmas és közben új és fontos volt, az a három űrhajós kitartásán és hősies professzionalizmusán túl az, hogy a Kranz vezette földi csapat hogyan lépett előre a dráma másik főszereplőjévé. Korábban sokaknak az irányítóközpont zsúfolt terme nem volt más, mint egy hely, ahol fura fickók üldögélnek a monitorok előtt, és valakik közben társalognak az űrhajósokkal – a földiek előtérbe kerülésével egyben érzékelhetővé vált az is, hogy milyen hihetetlenül széleskörű csapatmunka kellett nem egyszerűen az Apollo 13 hazahozatalához, hanem egyáltalán ezeknek a grandiózus űrkalandoknak a megtörténtéhez.

„Hazahozták őket – írtuk öt évvel ezelőtti megemlékezésünkben – az Apolló-program egyik legnagyobb kudarca így vált az egyik legnagyobb sikerévé. Ja, ezután még négy Apolló-expedíció érte el a Holdat, mind a négy tökéletesen sikeres volt, vagyis egyik sem érdekelte túlságosan sem Amerikát, sem a világot.”

Most, az ötvenedik évforduló kicsit furcsán zajlik – a koronavírus-járványra tekintettel lemondtak minden, korábban tervezett, nagyszabású gyülekezetet, az Apollo 13 válságos repülésének még életben lévő főszereplői, Lovell, Haise és Kranz tévé-interjúkban, élő videóadásokban találkozhatnak csak azokkal, akik ünnepelnék őket. Amitől az egész történet különösen aktuálissá válik: most egész Amerikát, sőt, az egész glóbuszt kellene kivezetni egy válságból, egy veszélyes kalandból, „hazahozni” a normalitásba. És csak remélhetjük, hogy ehhez a mostani „csapatban” is van annyi elszánt profizmus, mint az ötven évvel ezelőtti NASA irányítókban és űrhajósokban.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!