Vitorlázórepülő bajnokság a versenyző szemével

Az év legmelegebb napjaiban kezdődött meg Szegeden az 58. Vitorlázórepülő Nemzeti Bajnokság. A szokásosnál kevesebb versenyzővel, de ambiciózus feladatokkal rajtolt a kéthetes megmérettetés, ahol hazánk legjobb pilótái próbálják meg elnyerni a nemzeti bajnoknak járó serleget és dicsőséget.

E sorok szerzője persze még csak a fasorban sincsen az igazi ászokhoz képest, de azért a lehetőségekhez mérten igyekszik beszámolni arról, milyen is az év legfontosabb hazai versenyén a levegőből szemlélni az eseményeket, és ellesni egy-két trükköt a nagyoktól. Ez az írás ezért egy kicsit szubjektívebb lesz a szokásosnál. Most tehát arról írok majd, hogyan látszik a Nemzeti Bajnokság a 23-as jugó Kiscirrus kabinjából.

Az időjárás az első három napban nem volt a legjobb: az egész országot megizzasztó hőség a repülésnek sem kedvezett, és magasabban sem volt jobb az idő, hiszen a reggeli mérések szerint 1500 méteren is 23-25 fok várta a pilótákat. Ezért szokásomtól eltérően én is rövidnadrágban indultam el a feladatra már pénteken is, miközben az igazi hőséget vasárnapra és hétfőre ígérték a meteorológusok.

Vasárnap indult a verseny az első számmal: a szervezők nem aprózták el, a száraztermik ellenére ugyanis bátran háromszázra küldték a klubos mezőnyt. Elvileg lett volna szonda is: Farival (Bereczky Ferivel) beszélték meg, hogy előremegy felderíteni a levegőt, de amikor felálltak elénk a vontatógépek, akkor valamilyen rejtélyes oknál fogva mégsem őt húzták el először. Nekem mondjuk nem kellett izgulnom, ugyanis a nekem kijelölt vontatógép még az ejtőernyősök ugratása után a tankolón állt, így hiába álltam az első sorban, igazából 4-5 perccel az első gép után szálltam csak fel. Felszállás után megkezdődött a gebergés: az egész mezőny 600 és 900 méter között próbált meg félméteres emelésekben a levegőben maradni. Miután minket felhúztak, hallottuk is a rádióban, hogy a másik két kategória felvontatását tolják, és a rövidebb feladatra indítják majd csak őket.

Nem volt mit tenni, a feladat a háromszáz, az idő telik, úgyhogy menni kell. Soltvadkertre vezetett az első szár, amit felhők hiányában viszonylag nehezen tudtam elkezdeni. Az áltagom is elég lassú volt, de sokat segített, hogy többen voltunk, így a száraz időben is jelezte a boly az emeléseket. Amúgy a bolyolás igazán érdekes élmény, nagyon kell figyelni, hogy nehogy leverjék az embert az égről, de szerencsére eddig még nem volt semmi gond, és nagyon szépen néz ki, ahogy 10-15 gép egy kupacban emelkedik. Soltvadkert után már nem voltam olyan bátor, a második fordulópontot még megcsináltam (ez Balástya volt), de utána elfogyott az elhatározás, ezért Hódmezővásárhely mellől inkább visszafordultam, és hazajöttem Szegedre. Igazából utólag már tudom, hogy tovább kellett volna menni, viszont az első napon nem feltétlenül akartam rögtön tereppel kezdeni. Így virtuális terepre kerültem (és az eredménytáblázat aljára), úgyhogy legalább az eredmény miatt nem kell a továbbiakban izgulnom, és koncentrálhatok a repülésre is.

A második napon a homokon kellett menni, szintén száraz időjárásban, egy-két felhő volt csak a légtérben, de ezeket nem igazán lehetett kihasználni, mert ha rájuk indult az ember, akkor mire odaért, már csak széteső felhőt és rázást talált, emelést inkább csak ritkábban. Az első nap estéjén Magyar Pisti, aki maga is sokat repült Cirrussal, egy kicsit foglalkozott velem, és beszélgettünk arról is, mi a gép ideális sebessége. Ezért a második napon már én is jobban nyomtam neki, egyrészt hogy haladjunk, másrészt pedig azért, hogy a megadott idő alatt végigérjek a 294 kilométeres távon. Nagyon korán elindultam (helyesebben konkrétan véletlenül átrepültem az indulási vonalat), utána egy darabig egyedül mentem, majd Akasztó felé félúton a nyakamba esett az egész Malévos csapat. Ekkor igyekeztem velük tartani a lépést (mivel tudásban hatalmas különbség van közöttünk, ezért ez nem volt egyszerű), ami nagyjából 50 kilométeren keresztül sikerült is. Ami igazán érdekes volt, az az, hogy ők alacsonyabban repültek, mint én, és sokkal hamarabb otthagyták azokat az emeléseket, amik nem voltak elég jók, még akkor is, ha 8-900 méteren voltunk.

Sajnos viszonylag hamar leszakadtam ettől a csapattól, de szerencsére jött a versenyzők második hulláma, akikkel szintén tudtam menni egy másik 50 kilométert, egészen az algyői fordulópontig. Itt viszont ők is leráztak, úgyhogy a Soltvadkertre vezető harmadik szárra már a mezőny végével együtt fordultam rá. Itt is tudtunk egy picit együtt menni, és láttam ahogy Vancsó Ambrus és Urbán Pisti egészen alacsonyról ássák ki magukat. Soltvadkertnél még találkoztam velük, de utána végleg lelépett a mezőny, és már egyedül küzdöttem este hatkor a levegőben maradásért. Végül az óra győzött, én pedig a nap végeztével Kiskunmajsa mellett egy boronált mezőre szálltam le. Miután minden és mindenki épségben volt, hazatelefonáltam, és indult értem a csapat, hogy hazavigyenek. Ez egy kicsit kalandosra sikerült ugyan, de 11 órára már visszaértünk a reptérre.

A harmadik nap reggelén a hétfő éjszakai hidegfront után elég erős szél, és nyugat felől középmagas zavaró felhőzet fogadott minket. Mi korán keltünk, Nagy Tibiék segítségével összeraktuk a gépet (Tibivel egyébként a levegőben is sűrűn találkozunk, valamint a cikket illusztráló fotókat is ő készítette), és gyorsan kimentünk a gridre. A sportbizottság tanácstalanságát jelezte, hogy a reggel 10 órás eligazításon még nem adtak feladatot, ezt végül csak fél 12-kor írták ki, egy három fordulópontos AAT formájában, három órás idővel. Végül a fél egyes felvontatást eltolták egyre, egykor viszont teljesen beborult az ég, így a klub géposztályt lefújták. Be is húztuk a gépet a nyűgözőre, és miközben mentünk át a reptéren, el is kezdett esni az eső. A 18 méter és az Open még kinn maradt, végül délután fél három körül a 18 métereseket fel is húzták a feladatukra, de én ezt már csak a sátorban, félálomban hallottam.

Az első három nap után azt tudom mondani, hogy érdekes tapasztalat itt lenni a Nemzetin. A gondot az jelenti, hogy a reptérproblémák miatt nem igazán volt lehetőségem felkészülni a versenyre, és a Cirrussal is csak két távom volt eddig, úgyhogy az első hét biztosan az összeszokás jegyében fog telni. Addig is igyekszem figyelni a nagyokat és tanulni tőlük, mert végső soron ezért jöttem, nem pedig azért, hogy három pontért még átnyomjam a gépet az utolsó erdő felett. A lényeg úgyis az, hogy jókat repülünk, és jól érezzük magunkat, erre pedig kiválóan alkalmas ez a verseny.

Hamarosan jelentkezem a következő napok eseményeivel is!