Életre szóló percek az űrben: utasokkal repült a SpaceShipTwo

Branson vállalkozásának sikere, sima start, négyen lebeghettek a kabinban, sima landolás, mérsékelt túlterhelések. Legközelebb indul Bezos és a New Shepard.

A repülést megelőző riportanyagok egyikében a milliárdos kalandor, Richard Branson, még valamikor a nyolcvanas években arra az egyszerű kérdésre, hogy szeretne-e eljutni az űrbe, valami olyasmit válaszolt, nagyonis, de valószínűleg ehhez saját magának kell űrhajót építenie... Ez vált a számára is valósággá vasárnap, amikor ő is a fedélzeten lehetett, ahogy a VSS Unity, a tulajdonképpeni űrrepülőgép, a hordozó, a WhiteKnightTwo négyhajtóműves szárnyközepe alá függesztve elstartolt az új-mexikói Spaceport America 34-es pályájáról.

A tisztánlátás kedvéért lássuk, egészen pontosan mennyiben volt történelmi jelentőségű a repülés. Kísérleti gépként mind elődje, a SpaceshipOne, mint ez a gép már többször elérte az űr határát, de eddig ezek mind tesztrepülések voltak, amelyeknek csak a két pilóta, illetve egy alkalommal a most is repülő szakemberek egyike, Beth Moses volt a részese. Vagyis a két pilóta mellett - Dave Mackay és Michael Masucci, ő U-2-est is repült – most először voltak valóban civil, legalábbis félcivil utasai a gépnek, merthogy az alapító Branson mellett a másik három is a Virgin Galactic alkalmazottja: Beth Moses, Colin Bennett és Sirisha Bandla. (Említsük meg a hordozógép pilótáit is: Sturckow és Latimer.)

Igen, voltak már korábban is űrturisták, az első Dennis Tito, aki akkor 20 millió dollárt fizetett egy ülésért a Szojuz kabinban majd az egyheti tartózkodásért az űrállomáson, most a tarifa már jóval magasabb, és azóta is voltak mások is, akik hajlandóak voltak akár ötven milliót is kifizetni az élményért, köztük Charles Simonyi kétszer.  

De most valóban először járhattak az űrben olyasvalakik, akiknek nem kellett hónapokig tartó kemény kiképzésben részesülniük ahhoz, hogy feljussanak, mint ahogy a soron következőknek sem – körülbelül hatszázan – akik kifizetik a 250 ezer dollárt és minimális egészségügyi alkalmasságot tudnak felmutatni. És amennyiben a részletes adatok is azt jelzik, hogy valóban minden rendben a rendszerrel, előttük is megnyílik a lehetőség a repülésre, közülük egyébként sokan ott voltak a vasárnapi, szinte népünnepélybe torkolló repülés alkalmával az űrrepülőtéren.

A titok, amiért ez a „tömeges űrkóstolás” lehetséges, az, hogy ezeknek a repüléseknek nincsenek olyan szakaszai, amikor a gépen lévőkre a szervezetet igénybe vevő, veszélyesen komoly túlterhelés hatna. A felszállás tehát gyakorlatilag olyan, mint bármely más repülőgép esetében, amikor a leoldás után a rakétahajtómű „fellódítja” a gépet, akkor lehet érzékelni négy g-t, de korántsem akkorát és főképp nem olyan hosszú ideig, mint egy „hagyományos” indítás alatt. A visszatérés első szakaszában, amikor a gép kvázi „visszaesik” az űrből, az úgynevezett „feather”-rendszer teszi simává a süllyedést, a maximális túlterhelés 3,5, de csak addig, amíg a SpaceShipTwo vissza nem alakul eredeti szerkezetévé, onnantól kezdve megint csak simán siklik a gép a földet érésig.

Lássuk tehát a repülés részleteit. A Flightradaron is követni lehetett, ahogy a hordozó elstartol a reptérről és emelkedik széles ívben Új-Mexikó felett, ezalkalommal vagy14 kilométer magasságig, majd jól lehetett látni, amint a VSS Unity és a hordozógép kódja elválik egymástól.

A leoldás után azonnal indították a pilóták a saját rakétahajtóművet az emelkedéshez, egyébként ez volt az a néhány pillanat, amikor azok, akik figyelemmel kísérték a fejlesztést, egy kicsit aggódtak: 2014-ben ez volt az a fázis, amikor egy korábbi példány katasztrófát szenvedett. Mint arról beszámoltunk, a hibát a másodpilóta okozta, aki az emelkedés első fázisában engedte működni a feather-rendszert, vagyis a farokrész felemelését, amit pedig csak akkor szabad aktiválni, amikor a felmenő szakaszban már nem kell attól tartani, hogy a gépre komoly aerodinamikai erők hatnak.

A rakétahajtómű ezalkalommal probléma nélkül több, mint 85 kilométer magasra repítette a gépet. Itt is van egy érdekes momentum, ami egyébként már elég régóta némi vita tárgya, vagyis, hogy hol is van az űr határa. Az amerikai szisztéma szerint nyolcvan kilométernél, a világ más részein a Kármán-féle vonalat tartják érvényesnek, a száz kilométert, ez mérvadó a Nemzetközi Repülőszövetség, az FAI számára is. Az ötvenes évek végén zajlott X-15-ös program több pilótáját szintén űrhajósnak minősítették, hiszen a három példányban épült forradalmi rakétagép – ugyanúgy hordozógépről indult és siklásban ért földet – legnagyobb elért magassága néhányszáz méter híján 110 kilométer volt.

Más kérdés, hogy az űrhajós társadalom osztja-e Bransonék minősítését, miszerint aki velük repült és repül majd, az űrhajósnak tekintheti magát. A százkilométeres limitet túlrepülők száma legutóbbi adatok szerint 570, gyanítható, hogy ők nem tekintenek igazi űrhajósként azokra, akik mostantól a Virgin Galactic révén emelkednek a magasba.

De lássuk azt, mi vár még a jelentkezőkre, ami persze a mostani repülés részeseinek is a legnagyobb élménye volt. Ezért a néhány percért érdemes kiadni a sok pénzt, amikor a gép a csúcsmagasságot eléri: egyrészt, hogy élvezzék a Föld és görbülete utolérhetetlen látványát, és hogy a süllyedés okozta terhelés beállta előtt élvezzék a súlytalanság állapotát. A program része, hogy az utasok egy időre kikapcsolhatják öveiket és szabadon lebeghetnek a viszonylag tágas kabinban, miközben felkereshetik a méretes ablakokat. Igen, ismételjük meg, ez az, amiért sokaknak megéri, akár nevezzék őket űrhajósoknak, akár nem, innentől kezdve a süllyedés majd a levitorlázás láthatóan egyfajta euforikus hangulatban zajlik...

Márpedig erre a csodára van kereslet, amit az is bizonyít, hogy nemsokára sor kerül a vetélytárs Jeff Bezos űrhajójának repülésére is. A másik milliárdos az űrrepülés másik evolúciójába illeszkedik a maga függőlegesen startoló, száz kilométer fölé emelkedő, a leváló kabint ejtőernyővel főldre segítő rendszerével. Az elnevezés is klasszikus: a New Shepard arra az első amerikaira utal, aki az űrben járt. Alan Shepard szintén ballisztikus „fel-le” repülésével 187 kilométeres magasságra jutott.

Természetesen maga a milliárdos is ott lesz a fedélzeten, aztán öccse, plusz egy fizető utas, aki sikeresen licitált a jegyre, valamint egy 82 éves hölgy: Wally Funk egyike volt azoknak a nőknek, akiket a NASA még a Mercury-program idején képzett ki űrhajósnak, de aztán lemondott arról, hogy a világűrbe küldje őket.

Mindenesetre örülhetünk, hogy a szuborbitális piac ennyire felélénkült, és technológiai fejlesztésre készteti az űripart, ráadásul mindkét mostani program azzal a perspektívával kecsegtet, hogy kinőhet belőlük egyszer majd szuborbitális után orbitális rendszer is. Más kérdés, hogy ezen a terepen Elon Musk és a SpaceX megbízhatóan működő, viszonylag gazdaságos, és szintén újra felhasználható elemekkel operáló konstrukciót tudott létrehozni.

Megint bebizonyosodik, hogy a magánvállalkozások hasznosan képesek kiegészíteni azt, amit az állami ügynökségek tesznek, annak a koncepciónak a jegyében, hogy a bolygóközi repüléseket és kutatásokat azért főképp a NASA koordinálja (bár a SpaceX erősen nyomul a Hold felé), a földkörüli feladatok nagyrészét a magánszféra oldja meg.

Más kérdés, hogy a friss fejleményeket a sajtó egy része kizárólag a két milliárdos vetélkedéseként tálalja. A másik lényeges érzékelni való, hogy az emberiség egy jelentős részének az űrrepülés ma is izgalmas és vonzó tevékenység, amelyre érdemes odafigyelni, pláne ha vannak, akik számára reális lehetőséggé válik megélni az űr élményét, még ha csak életre szóló percekre is.