Fapályás lóvasút romjaira bukkantak Angliában
A 18. században fából megépített vasúti pályát fedeztek fel római kori maradványok után kutató régészek Északkelet-Angliában, a Tyne folyó partján – adja hírül a Daily Mail. A tudósok épp egy régi hajógyár renoválásánál dolgoztak, amikor egy már bezárt kőbánya mellett rábukkantak a nyomvonalra. A pálya a normál, 1435 milliméteres nyomtávú vasút legrégebbről fennmaradt lelete.
A bányából a folyóhoz vezető pályaszakasz eredetileg az északkelet-angliai kikötőket Tyneside és Northumberland kőbányáival összekötő hálózat része volt a 18. század végén. A lelet történelmi fontossággal bír, mivel szakemberek szerint a pálya a bányaipar egyik korai segítőjeként kiemelkedő szerepet játszhatott az ipari forradalom kirobbanásában. Tudniillik, Anglia északkeleti részét és magát a királyságot is a bányászat tette ipari óriássá, és indította el az ipari forradalom folyamatát a nyugati kultúrákban a 18-19. század fordulóján.
A régészek római kori leletekre számítottak az Anglia északkeleti régiójának Wallsend elnevezésű területén található, egykori Neptune hajógyár környékén végzett ásatások során, mivel közel van a római kori Segedunum erődhöz, ami Hadrianus falának keleti végeit volt hivatott védeni. Legnagyobb meglepetésükre azonban a római korból származó eszközök vagy épületromok helyett egy huszonöt méter hosszú, fából készült vasúti pálya bukkant elő a föld alól.
A pálya egy nagy teherbírású fő nyomvonalból áll, amit két, egymásra helyezett sín alkot, így azok sokkal tartósabbak lehettek. A fővonalból egy hurok vezet egy gödörbe, ami valószínűleg vízzel lehetett feltöltve. A vízben tárolhatták a szénszállító kocsik fa sínjeit, megelőzve ezzel azt, hogy a sínek kiszáradjanak és eltörjenek. A hurok közepén egy magas kő a vagont húzó ló kikötési helyét jelzi.
A feltárás egyik vezető régésze elmondta, a feltárt fapálya a modern, normál nyomközű vasút közvetlen ősének tekinthető. A lelet rendkívül jó állapotban maradt fenn, olyan, mintha csak mostanában hagytak volna fel az üzemeltetésével. A fa nyompálya nem korhadt el, mivel az azt eltakaró talaj megóvta a szétmállástól.
Egy környékbeli történész elmondta, a felfedezésnek köszönhetően olyan műszaki részletek váltak szemmel láthatóvá és kézzelfoghatóvá, amikről eddig csak korabeli mérnökök rajzaiból és jegyzeteiből lehetett tudni. Mivel a pálya a mai normál nyomköznek megfelelő szélességgel épült ki, és az eddigi legrégebbi ebből a fajtából, minden kétséget kizárólag nemzetközi jelentőségű felfedezésről lehet beszélni. A Tyne-parti lóvasúthálózat a 18. század végi mérnöki tervezés csúcsa volt. A szakember, aki a lóvasutakról könyvet is írt, kihangsúlyozza: a favasút bármilyen római kori leletnél sokkal nagyobb jelentőséggel bír, hiszen a lóvasutak nélkül nem tudták volna fejleszteni az északkelet-angliai szénmezők kitermelését.
A 18. század végén vagonok százai hordták a szenet a tyneside-i és northumbriai bányákból a Tyne partján létrehozott hajórakodókhoz, ahonnan kétárbocos vitorláshajók szállították azt tovább az iparilag hatalmas tempóval fejlődő Londonba, valamint külföldre is.
A feltárt régészeti leletek egykor részét képezték a Willington-környéki lóvasúthálózatnak, ami a willingtoni rakodóhoz és a wallsendi rész szélén található Bigges Mainbe szállított szenet. A willingtoni vonalhoz 1801-ben csatlakozott a Killingworth lóvasút. A gőzmozdony feltalálójaként aposztrofált George Stephenson első mozdonyát, Blüchert a Killingworthnek gyártotta 1814-ben, az ott kiépített a normál (angolszász mértékegység szerint 4 láb 8,5 hüvelyk) nyomtávnak megfelelően. A zseniális feltaláló Robert nevű fiával együtt tizenhat gőzmozdonyt épített meg a Killingworthnek. A willingtoni lóvasúttól és Stephensonék a newcastle-i South Streetben található műhelyéből indult el világhódító útjára a mára a föld vasúthálózatának leginkább elterjedt nyomtávja, a vaspályák több mint hatvan százalékán alkalmazott 1435 milliméteres szabvány.
A 18-19. század fordulója környékén a northumberlandi és durhami szénbánya-tulajdonosok egy meglehetősen nagy problémával találták szemben magukat: hogyan lehetne eljuttatni az aknákból kitermelt szenet a kikötőkbe. A lóvasút, mely egy fából készült sínpályát jelentett, hasznos és leleményes megoldásnak bizonyult. Egy másik, ám lassabb alternatíva is felmerült: málhás lovakat vagy ökrös szekereket vennének igénybe. Ez azonban közel sem bizonyult annyira hatékonynak, mint a kötöttpályás szállítás.
A vasúti pályát úgy építették ki, hogy ahol csak lehet, enyhén lejtsen, így a vagonok saját tömegüknél fogva, emberi vagy állati erő igénybe vétele nélkül gurulhattak. A kocsi hátsó részén ült egy féket kezelő ember, a ló pedig a kocsi mögé kötve poroszkált. A szén kiürítése után az üres kocsit a ló húzta fel az emelkedőn.
A Newcastle-környéki lóvasutat fából építették, a sínek tíz-tizenkét centiméter vastagok és tizenkét-tizenöt centiméter szélesek voltak. Habár a fát mint szállításhoz használt anyagot már évezredek óta alkalmazták (a neolit kori emberek faanyagot használtak a mocsarakon való átkeléshez), az igazi jelentőséggel bíró találmány mégis a peremes kerék volt, aminek köszönhetően a vagon a pálya vezetésének megfelelően haladhat.
A fából készült pályákat az 1800-as évek elején elkezdték felváltani a vasból építettek, így azok a sok évtizedes elhanyagoltság miatt tönkrementek. 2000-ben az Észak-Tyneside-i Tanács kétmillió font támogatáshoz jutott a kormány Életképességi Alapjából, azzal a céllal, hogy több mint harminc kilométernyi lóvasút újulhasson meg. Az egykoron szénszállításra használt pályahálózat ma egy kellemes, jól megközelíthető, szabadidős, utazási és oktatási funkciókat betöltő közösségi hely.
Végül nem lehet elmenni szó nélkül amellett a kérdés mellett, hogy mennyi is az annyi, vagyis hogy miért éppen 1435 milliméter a szabványos normál nyomtáv. Egy történet szerint az első mozdonyok és vonatok tervezésekor Angliában a hintók és lovaskocsik sablonjait követték, amik az angliai kőutakban kialakult vájatok távolságának megfelelően lettek építve. A kőutak vájatait pedig még a kétlovas római kori kocsik és harci szekerek koptatták ki. Ez a távolság vált szabvánnyá a Római Birodalom területén, és ezt követték később is évszázadokon keresztül. Tehát lényegében a ló legszélesebb része, a fara határozta meg a normál nyomtáv kialakulását.
