Gyimesi történet, csángó hitvallás
A Székely Gyors zarándokvonat 2008-ban indult először a Csíksomlyói Pünkösdi Búcsúra. Útja, küldetése részeként idén Pünkösdvasárnap hetedszer gurult Gyimesbükk patinás állomására. A peronon ujjongó sokadalom fogadja, s helyi zenészek: Antal Tibor (Felsőlok) ütőgardonyos s Timár Viktor (Hidegség) prímás húzza a Rákóczi-indulót, majd hejszát, sebes s lassú magyarost. Az utasokat népviseletes asszonyok, férfiak pálinkával, pogácsával kínálják. Az emelkedett hangulattól senki se látja, messzi a szerelvény elejéhez fut egy csángó legényke, virágcsokrot nyújtani a mozdonyvezetőnek. Édesanyja szedte hajnalban a harmatos havasi kaszálón, összes szála csupa vadon nőtt gyönyörűség. A nyakkendős, rendíthetetlenül fegyelmezett mozdonyvezető az édesapja...
1991-ben a KÉSZ debreceni csoportjával jutottam ki először Gyimesfelsőlokra, hogy onnan, a Kárpátok gerincén átbukva gyalog zarándokolhassak Pünkösdszombaton Csíksomlyóra, és az óta minden évben ugyanígy! Akkor lettek szállásadóink (Sahter) Ambrus Andrásék. Családjaink között hamar közeli rokonsági szintet érő barátság, komaság szövődött: mi a virágcsokros legénykének, Elődnek vagyunk édes keresztszülei, ők kisebbik lányunknak a bérmakeresztszülei. Együtt jártuk be a Székelyföldet, a Gyimesek (szó szerint!) összes zeg-zugát, havasát, miként Budapestet, a Balaton-felvidéket, csúszdáztunk Hajdúszoboszlón, csodáltuk a debreceni Virágkarnevált, a cívis adventi vásárt, tapsoltuk Hobó színházi műsorát. Az olvashatatlanul rengeteg közös élmény, ünnep- és hétköznap, a viszontlátás könnyes öröme, a soha meg nem szokható búcsúzás örökké vigasztalhatatlan szomorúsága sokkötetnyi, csupán szív s emlékezet őrzi, valamint szép remény élteti: szinte együtt nőtt gyermekeink tovább viszik e, tán másoknak is példát, ötletet mutatható fáklyát. A közmondással ellentétben három napon túl is kedves vendégei lettünk a másiknak, mert komolyan vesszük Andris, a valamennyi gyimesi ház tetején lévő keresztre mutatva mondott korábbi szavait: „A kicsi kereszt azt üzeni, ennek a háznak, a benne lakónak megvan a maga keresztje, ne vigyél bé többet oda!”
Imre bácsi, a nagytati indította a sort: gőzmozdonyon, előbb fűtőként, majd masinisztaként futotta a csíki, gyimesi vonalakat. Büszkén mutatja a Madéfalván dolgozott, nyugdíjas vasutas kollégák baráti találkozóján most tavasszal készült fényképet. Távolba néz, mereng, kinyögi: „Tudja, magik az édestestvéreink, a rómányok a mostohatestvéreink, de testvérek... 1944. szeptember 1-jén születtem, amikor Felsőlokra bévonultak a magyarok, Sebő százados úrék, s kezdődött a kicsi magyar világ. Aztán vártam 64 évet s először érkezett ide a Székely Gyors. Sose hittük volna, tán nem es vártuk már... Ahogy most van a világ, kénytelen tudomásul vesszük, de ennyi kicsi jó nekünk es jár. Úgy élünk, mint szél fúddogálta levél: Erdély mindenkinek kell, csak mü nem. Ezért mondjuk, ha keletről jő eső, azt Putyin küldte, ha nyugatról, azt Angela Merkel, de ez es, az es a mü nyakunkba hull...”
Andris, a fia Brassóban végzett szaklíceumot. Dízelmozdonyokkal kezdte a munkát, tehervonatokat tolatott az igen meredek gyimesi hágóra. Szabadidejében hagyományos csángógazdálkodó: disznót, tehenet, majorságot tart, tízkaptáros méhesét rendezi, nyáron pirkadattól napszentülésig a hegyeken kaszál (szénaságot csinál) vagy pityókát kapál, télen erdőlni jár, fát vág, mert miként régebb mondotta: „Itt három hónap nem meleg, a többi mind hideg.” Számukra a vallás nem teológia, ám perceiket átható életvitel, templomba menni ennek valóban ünnepi fénnyel áldása.
2008 tájéka mélypont volt. Sokakhoz hasonlóan Andrist se „programálták” hónapokon át, hiába várta a szolgálatba hívást. Már-már a tartós munkanélküliség, pályaelhagyás, külföldön szerencsét próbálás réme fenyegette, pedig: „A két gyermek, Csongi s Előd fel kell, nőjék valamiképp.” Akkoriban se zökkent ki végtelen türelméből, nem kószált pótcselekvések ingoványára, ezzel nyugtázott: „Ha bé kell fejezzem a vasutasságot, megtudom, ezt a hivatást a Jóisten mégse nekem szánta.”
E piros Pünkösdön sípolt végig először Gyimes-völgyén a tűzpiros Nohab. Emlékszem, amikor az ezer éves határhoz gördült a folyton mosolygó, turcsi orrú mozdony, románul beszélő fiúk álltak mellettünk, könnyekkel küszködve ámultak, szipogva-fuldokolva velünk örvendtek. Nem így helyes? De, hiszen indulatok nélkül kell, értsük: létezik kérdés, miről ember embernek nem tartozik elszámolással. Díszes paloták hűvös szobáiban szivarozgató, távlatokba látó, jövőket csiholó politikusok majd teszik, ha idő jöttével kéri a történelem ura. Nekünk, halandóknak nincs több eszköz: kölcsönös tisztelet, megértés, szeretet. Így, vagy más sorrendben. Bölcs önmérséklettel közösen fölülkerekedhetünk sztereotípiákon, olcsó sopánkodáson, gúnyon-sérelmen, hamis illúzión, szentimentalizmuson, ki-ki saját cselekvési síkján, hogy ne csupán egy gondolattal, egymással is együtt éljünk. Mi ide születtünk, a világ eme szegletébe vetett sorsunk, ezt kell széppé, boldoggá tennünk, itt kell élnünk, boldogulnunk, boldognak lennünk, de mindig királyi többesben és sose más ellenében!
Láss csodát, néhány hét múlva vége szakadt az aggodalmas hónapoknak: Andrist Konstancára vezényelték, kikötői tolatásra. Csángósan mosolygott: „Minden jóban az a rossz, s minden rosszban az a jó, hogy egyszer vége.” Majd felpörögtek az események: rengeteg vizsga letétele után ma a Brassó–Dés–Kolozsvár szakaszon személy-, gyors- és intercity vonatokkal robog. Hogy tetőpontra íveljen pályája, januárban felajánlották talán egész karrierje koronáját: bevették a 2014-es Pünkösdre érkező szerelvények vitelére kijelölt mozdonyvezetői stábba. Hónapokon át elméleti képzés, majd felülhetett a hőn várt Weöres Sándor emlékmozdonyra, heteken keresztül gyakorolt Brassó és Karánsebes között. Ahogy mondja: „Kiváló román s magyar kollégákkal zajlott a felkészülés. Mindenki tudása legjavát igyekezett átadni a hibátlan feladatteljesítés érdekében.”
Ica, a feleség, háztartásvezető, aki már fiatalon vallotta: „A kőből rakott gyimesi hegyeket sose tudnám itt hagyni.” A napi munka mellett hétvégekre, ünnepekre messze híres pityókás kenyeret süt tucatszám a házi kemencében, végig két kezével csinálva. Csíkszereda előkelő hivatalaiba is jut belőlük, akik felé a szabad élethez szokott gyimesi csángók nagy tisztelettel vannak, viszont rájuk jellemző sommázással legyintenek: „Úrnak es úr parancsol.” Ica nemcsak kenyeret süt, hanem mindent kifőz, roppant tűzről pattant fehérnép. Meséli: „Kicsi komám, tudd meg, az én kicsi uram túlzottan alapos, kevéskét én es kellett intézkedjek! Facebookoltam Valentinnek, Andris erőst rendes román főnökének, hogy szeretnők, ha Pünkösdkor a Székely Gyors mozdonyáról a férjecském nekem fütyülne Gyimesben, mint legény korában, amikor udvarolt... Valentin visszaírt, meglátja, mit tehet.”
És Valentin jó érzéssel minden telhetőt megtett: Andris hozta a Történelmi Székely Gyorsat Kolozsvártól Felcsíkba, majd Felcsíkból Gyimesbükkbe. Szakadatlan kürtöl, győzzék zengeni az erdélyi nagy hegyek! Örömünnep ez családnak, rokonságnak, barátoknak, egész Gyimes-völgyének: mind tudják, ki dudál immár hetedik alkalommal Pünkösdvasárnap. Gyimesbükkön, a Kontumáci-kápolnánál a szent mise előtt a Sebő együttes adott műsort. (Sebő Ferenc a Gyimesekben egykor katonáskodó Sebő Ödön fia.) Záró daluk József Attila megzenésített verse: A hetedik, mintha ők szintén készültek volna e helyi ünnepre. Szokás szerint, az idén Gábor Áron tiszteletére díszmatricázott, mozdony kigurul az ezer éves határhoz, a MÁV valamikori legkeletibb, 30. számú őrházához, illetve (Gyimes)Palánkáig, a mindig román területekhez tartozó faluig, ahol, kellő tisztelettel, örömmel fogadják. Ez miért kellene, bárkinek, magyarnak, románnak fájjon? Az idő halad!
Kérdésemre, hogy milyen érzésekkel teltek az elmúlt napok, Andris így foglalta össze: „Tizenöt éve a budapesti Vidámparkban együtt hullámvasutaztunk. Úgy szorítottam a rúdját, szinte citromlé csepegett belőle! Na, a Traxx karja épp így járt... Mikor körötted hat-hét nagyfőnök sírül figyel, van, mire ügyelj! Végig lelkesen köszöntötték a vonatot, még tiszta román lakta területeken es integető sokaság állt az átjáróknál. Közös ünnep ez, pedig egyszerű dolog, de a kis emberek hamar ráéreznek a jó ízekre, veszik az üzeneteket. Ilyen próbálkozásokkal tényleg tovább oszlatható a két nép között máig pusztító bizalmatlanság, de mások felé es példa, ötlet lehet. Mert azt érezni, nagy változásba kezdett a világ, mi es kell, forduljunk vele. Erdély nem skanzen, hanem jelen s jövő, minden időben megadja sajátos válaszait a kor kérdéseire, ma es, eztán es, ettől Transsylvania. Itt nem hangzatos, ám üres megbékélések kellenek, hanem normális együttélés, amihez édeskevés a TV-ben Dél-Tirolt nézni, viszont én, te, ő, mindenki tegye a posztján, amit reá mért az Isten.” Igen, ez az a sajátos csángó–székely sorsvállalás: az olcsó, furfangos kompromisszumok helyett a józan megoldások hívei.
Gyimesben, hová Debrecenből siettem már vonattal, kocsival, busszal, biciklivel, örömben-bánatban, mint bárhol, vannak emblematikus személyek, kultikus helyek, események. Bő húsz éve elképzelhetetlen, ne legyek ott Pünkösdkor, Szent Andráskor (falubúcsú), kicsengetéskor. Hogy évente többször ne ülhessek le néhány jó szóra Berszán Lajos pap bácsival. Hogy a kicsi böjt (advent) első vasárnapján este ne az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceumban gyújtsak s hozzak haza gyertyát a tobozból itt készült koszorúnkra. Ennek hasonló párját kívánom mindenkinek! Legyen ez a zászló. S azt is, találjon hasonló rokonokra, barátokra, ismerősökre, Gyimesben, vagy akárhol a Kárpát-medencében. Akikkel disznótorozhat, éjszakákig iddogálva beszélgethet, mulatozhat, kalyibához szekerezhet, derékig érő vadvirágos havasi tarka réten, ős-fenyvesben járhat-kelhet, vigadhat, gyászolhat, imádkozhat, ám tegye kölcsönösen, s ha szükség úgy kívánja, segítsen, amiben csak tud! Legyen ez az építkező menetelés. Értse, élje meg, amit én, amikor a Fügés-tetőről vagy a Lóvészi-alagútból a bársony borította hegyeket megpillantva sóhajtom: „Hú, ez a Gyimes-Gyimes!” Hogy közben kicsit közéjük való lettem? – adja Isten, remélem! Ha akar, járjon hasonlóképp más is!
Gyimesi hagyomány szerint gyermek születésekor bárki jelentkezhet keresztszülőnek. A család közülük választja ki az édes keresztszülőket, akik a kereszteléskor a gyermeket tartják s a szülők mellett ülnek, a többi keresztszülő-pár pedig a szertartáson körbe állja őket. Elődnek tizennégy(!) keresztszülő-párja van.
Gyimesben, ha egy édesanya gyermekáldás előtt áll, nem azt mondják rá: terhes, állapotos, pocakos, hanem leheletnyi finomsággal, tisztelettel illetik: jövője van. Hál’ Istennek itt mindmáig sokasodik a jövő. Tehát, lehet, tessék, csak tessék ennek boldog részese lenni s keresztszülőséget vállalni! Csángó testvéreink, mint mindent, ezt is megköszönik, ekképp: Isten fizesse! És meg fogja!
Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
