Históriák az elmúlt évezredből – 1. rész

Zöldi Péter   ·   2014.04.22. 12:15
00kicsi

Kezdjük talán a leglaposabbal. Emlékszik még valaki a valutakiviteli engedélyre? Akik nem, illetve azoknak, akik nem is tudják, mi ez, elmondjuk, a rendszerváltás előtt – és a dolgok sajátos lendülete folytán még egy darabig azután sem – nem lehetett bármilyen és bármennyi fizetőeszközzel átsétálni a határon. Erősen javallott volt, hogy az IBUSZ-fiókban, vagy más utazási irodában különböző jogon „járó”, valuta vásárlása, vagy simán csak pénzváltás esetén kapott, a beváltóhely pecsétjével ellátott igazolólapot megőrizzük és a határon az ellenőrzést végző szerv kérésére bemutassuk. Ellenkező esetben az történik, ami velem is történt 1994(!) egy borongós októberi reggelén.

Ekkoriban még nem markolt fel a MÁV állami támogatást a nemzetközi vonatok belföldi megállításával, így a Hungária EC a Budapest-Keletiből indulást követően menetrend szerint csak Párkányban állt meg. Berlini jegyem birtokában kényelmesen elterpeszkedtem a még festék- és műanyagszagú CAF-kocsiban és próbáltam kitalálni, miért került fel a szőnyeg a mennyezetre. A határőrizeti szervek Dunakeszi-Gyártelep magasságában ütöttek rajtam, ellenőrizték útiokmányaimat, majd a hölgy megkért, hogy vegyem elő a pénztárcámat és mutassam be, miféle fizetőeszközökkel rendelkezem. Enyhe rossz érzéssel nyitottam ki a tárcám, éreztem, hogy nem kellett volna csak úgy átsiklanom a készülődésnél azon a tényen, hogy egy korábbi külföldi tartózkodásból adódóan vagy ezer német márka van nálam készpénzben. Előérzeteim beváltak, a hölgy alig kapott levegőt az akkor mintegy 100 ezer forintnyi valuta (és a kiviteli engedély hiánya) láttán. Útlevelemet elvitték, barátságtalanul utaltak rá, hogy Párkányban majd értem jönnek. Ugyan ki nem mondták, de tudható volt, hogy utazásom már azelőtt végetért, mielőtt elkezdődött volna, a Párkányig hátralévő kilométereket már hiába, csak a formaság kedvéért teszem meg. Gondolom, azon a reggelen én voltam a nagy fogás a szobi vonalon.

A váci cementgyár hídján söpör át a Hungária EC – ezúttal Budapest felé, mintegy húsz évvel később<br>(fotó: Gulyás Attila)

Párkányban valóban értem jöttek és a határőrség irodaépületébe közvetlenül felvezető „sóhajok hídján” át betereltek egy irodahelyiségbe, ahol némi várakoztatás után jegyzőkönyvet vettek fel az esetről. Vonatom – és azzal együtt aznapi utazási lehetőségem már messze járt, mikor ismét megnyílt előttem az iroda ajtaja. Útlevelemet visszakaptam, a kiviteli engedéllyel nem rendelkező valutát viszont egy átvételi elismervény ellenében elkobozták, mondván, hogy majd értesítést kapok, milyen büntetés mellett, mikor és hol vehetem át. A magyar–cseh–szlovák vonatforgalom akkor másképpen volt élénk, mint napjainkban, ezért abban a pillanatban, ahogy kikísértek a peronra, befutott egy nemzetközi vonat Pozsony felől, amely néhány másodperc múlva újabb otthonom lett. Gyászos kedvem nem engedte, hogy kényelembe helyezkedjem egy fülkében, ezért a CSD-zöld Y-kocsi folyosóján álltam, kibámulva a párától lucskos ablakon, fenékig ürítve a keserű poharat a nélkülem, e pillanatban is Berlin felé suhanó CAF-kocsi emléke és a KGST-együttműködés e terméke, mint kézzelfogható realitás közötti kontraszthatásban is. Nyomorom annyira az arcomra volt írva, hogy a megjelenő magyar kalauz, miután néhány szóban vázoltam a történteket, menetjegy tekintetében együttérzően békén hagyott.

Párkányban nem volt ilyen rózsaszín a helyzetem<br>(forrás: www.zrs.sk)

Hazaérve felhívtam Berlint, nem, ne várjanak Lichtenbergben (további elmúlt, regényes vonás, főpályaudvar még nincsen, Drezda felől a vonatok vagy alulról, az Aussenringről óvakodnak be Lichtenbergbe, vagy Ostkreuz felől, az összekötőíven) az esti vonatnál, mert problémáim adódtak, nem sikerült elutaznom. Bármennyire is igyekeztem elkerülni a magyarázkodást berlini barátaim előtt, a hirtelen meghiúsult utazás, a határrendészet intézkedése, a valamiféle hiányzó, elmagyarázhatatlan és érthetetlen engedély mint a kelet-európai mocsok egy kis foltja lemoshatatlanul ottragadt a homlokomon. Valóban letörölhetetlenül, hiszen ők ott szocializálódtak, ahol az utas a Reisezentrum pultjánál bármilyen menetjegyet megvehetett. El lehet mesélni ezeknek az embereknek, hogy milyen egy nemzetközi jegyvásárlás mondjuk a Keletiben (ne feledjük, a kilencvenes évek első felében vagyunk)? Folyosó, kisablak, kérem az útlevelét, néni hátra el, telefon, menetjegy-megrendelési űrlapot kitölteni, satöbbi. Az utazást néhány nap múlva újból megkíséreltem, ezúttal sikerrel. Mintegy másfél év múlva a Budakörnyéki Bíróságtól kaptam egy ajánlott levelet, amelyben értesítettek, hogy ügyemet megvizsgálták, és mivel az időközben megváltozott törvényi szabályozás szerint nem követtem el bűncselekményt, a Magyar Nemzeti Bank xxx-szobájában átvehetem a lefoglalt fizetőeszközöket.

Alkalomadtán befáradtam az MNB-be a pénzemért. A bankókat terjedelmes ügyirattal együtt vehettem át egy sötét, porszagú szobában, a gépelt jegyzőkönyvön még ott virított a párkányi vámkirendeltség pecsétje.

* * *

Indóház Online – Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Kapcsolódó hírek