Időfutár

Merthogy tényleg elmúlni látszik minden a világunkból, amit még a rejtély köde lenghetne körül. Minden gyakorlatias, ezerszer felfedezett, körülírt, szabályozott és egyértelmű. Nagyon kényelmes és éppen ezért élhetetlen. Hiányzik belőle a kihívás.

A nosztalgia kiélésének számos módja kínálkozik, közlekedési magazin lévén egyértelmű, hogy vasútnosztalgiáról lesz szó. Ebből a némelyeknek kedves, másoknak felfoghatatlanul taszító táptalajból egyes helyeken többet találni, mint amennyi megemészthető. És még Budapestről sem kell nagyon távol menni. Elegendő, ha egy 2007-ben bezárt (újbeszélül: későbbi intézkedésig forgalomszüneteltetett) zsákvonal egyik állomására tévedünk. Különleges felfedezés nyilván nem fog érni minket, de az időjárás, a természeti környezet és a pusztuló technikai háttér esetenkénti együttállása emlékezetes és gondolatébresztő perceket szerezhet.

Messzire visszhangzik a C50-es röfögése a nógrádi dombok között. Túlharsogja még a mozdony mögött guruló csillék zörömbölését is. A csillékben homokkő, a felsőpetényi agyagbánya „mellékterméke” utazik a bánki átrakóba, hogy onnan már normál nyomtávon folytassa útját. A homokkő véletlenszerű foltokban bukkan elő a környék bányáiban, legközelebb az egyébként mészkőbányászatáról ismert Naszály-hegyen található, a környék lakóházainak lábazatát gyakran díszíti porózus, sárgás-vöröses anyaga.

A Lókos-patak völgyében kanyargó vonat fékezésbe kezd, a völgy beszűkül, néhány ház vörös cserépteteje villan meg. Ez már Bánk. Balról a Jenői-patak és egy normálnyomtávú sínpár érkezik az árnyas erdőből, a jelző karja szabadot mutat. Őrház vigyázza a bánki állomás bejáratát és az útátjárót, amelyet egymás mellett szel át a két pálya. A felvételi épület előtt megáll a szerelvény, a mozdony- és tolatásvezető beszalad, papírokkal egyeztet. Aztán ismét felugrik mozdonyára, a motor feldübörög, előrehúzza a szerelvényt a körüljárást biztosító kitérőig, majd a szerelvény végére kerülve feltolja a megrakott csilléket a rakodórámpára. A rámpa alatt két Eas-kocsi áll üresen, a rámpán már készülődik a személyzet, hogy a kőcsúszda acéltorkát a megfelelő helyzetbe állítsa...

A képzeletbeli jelenet 2002-ig a bánki vasútállomás mindennapjaihoz tartozott. Ezután a bányavasút megszűnt, rá öt évre szélesebb nyomtávú testvére is követte. Ami az átrakóból maradt, az enyészeté lenne, ha a berendezések egy részét nem csillagközi kataklizmát is átvészelő módon faragták volna betonba és acélba. Persze az elmúlt évtizedben sokat kopott az összkép, a részletek eltűntek, sérült az üveg, a fa, a tégla, de éppen a „lelet” kicsontozottsága, lecsupaszítottsága hozza vissza a lényeget egy soha vissza nem térő munkamorálról, ember és anyag együttműködéséről, küzdelméről.

A leletek arról mesélnek, hogy volt egy kor, amelyben az ország nagy és közismert bányáihoz mérten jelentéktelen kis kőbánya nagyvasúti kiszolgálásának biztosítására felépítettek egy kétszáz méter hosszú, lábakon álló vasbeton-konstrukciót, amely ma is Bánk és – a romhányi csempegyárat nem számítva – a térség legnagyobb „épülete”. Előtte kialakították a nagyvasúti vágánymérleg süllyesztékét, benne elhelyezték a mérleg mechanikájának darabonként tonnás súlyú rudazatait, a mechanizmust átvezették a vasbetonrámpa alatt megépült mérlegházba, ahol az eredmény megjelenítésére szolgáló szerkezet is helyet kapott. A konstrukció pontos, megbízható, az eltelt idő és a karbantartás elmaradása ellenére ma is működőképes.

Kevéssel odébb vasbeton akna a vágányok mellett, benne acélvázra erősített, testes villanymotor. Az aknában feketén áll az olajos esővíz, de a gondosan zsírzott áttételek még forognak tokjukban. A nagyvasúti kocsik kisebb mozgatására a rámpa alatt nem volt szükség mozdonyra, megtette ezt egy villanymotor és a mellette álló kötéldobra csévélt sodrony.

Feltérképezzük az összefüggéseket. A rámpa lábazatán és peremén egy-egy sínszál fut végig, ebbe kapaszkodik a kőcsúszdának a rámpa hosszában mozgásképes szerkezete. A felső szinten álló csillesor megfelelő csilléjéhez navigálva a lélekvesztőnek tűnő alkotmányt, majd a csúszdát leeresztve már zúdult is a kőrakomány a lent álló nagyvasúti kocsikba. A csúszda kézikerékkel és láncos áttétellel állítható, akaratlan kibillenés ellen a kézikereket mindkét irányban racsnis fogazás védi.

Vajon melyik TSZ-melléküzemágban ötlötték ki és hegesztették össze ezt a szerkezetet? Vagy talán szerephez jutott az újpesti Bányagépgyár is? Persze, ehhez itt egy bányagépnek kellene lennie, de a kissé ad-hoc módon felszerkesztett erkélyépítmény, amelyről a kézikeréknek lehet nekifeszülni, mégiscsak házilagos kivitelezést sejtet.

A mérlegház feletti egykori adminisztrációs fülkében nagy tekercs perforált nyomtatópapírt zörget a kitört ablakokon befújó szél. Hogyan maradt ott sértetlenül, ennyi ideig? A korai mátrixnyomtatók betűi még nem tűntek el a papírról, megállapítható, hogy rakomány indult innen az ecseri TSZ számára, de kapott követ a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem is. A dátum 1986. Mesés! Bánkon vasúti kocsiban adtak fel követ Pécsre, hányféle szerelvénybe sorozva juthatott el a vasúti kocsi a célhoz? Miféle ma ismeretlen vasúti logisztika volt az, amely ezeket a kívánságokat gond nélkül kezelni tudta?

És miféle jövőt szántak ennek az építménynek? Milyen hihetetlen jövőbe vetett bizalom volt ahhoz szükséges, hogy erőt nem kímélve kiépítsék ezt a száz évre szóló, de néhány évtized után már elhagyott, kisvasúti viszonyok között gigantikus komplexumot! És az országban hány helyen állhatnak még a hiábavaló munkának hasonló emlékművei! Vajon honnan hiányzik az a munka, energia és tudás, amely itt fecsérlődött el, itt nem termel többé hasznot? És vajon milyen megtérülési számítás, megvalósíthatósági tanulmány tudná igazolni utólag is e létesítmény rövid életét?

Az építményt gond nélkül veszi ismét birtokba a természet. A vasbetonlemezen összegyűlt humuszban már bokrok, kisebb fák is megkapaszkodtak, a betonpillérek egyre inkább sziklákká válnak hasonlatossá. A rozsdás fémszerelvények sötéten, zavartalanul süllyednek a talajba. Minden reciklálható, lebomlik. Nincsen diszharmónia, környezetszennyezés, a létesítmény lassan, de biztosan a táj részévé válik. A Cserhát dombjai között véget ért egy rövid közjáték.

* * *

Indóház Online - Hivatalos oldal: hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik. Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!