Kétéves az álomrepülő

Bár bíztak abban, hogy a 787 Dreamliner első repülése problémamentes lesz, a Boeing társaság berepülő pilótái mindenesetre ejtőernyőket is vittek magukkal. Úgy adódott, hogy végül nem volt erre szükségük, bár ez az első repülés nem pontosan úgy zajlott, ahogy tervezték.

Reggel tízkor kellett volna felszállniuk, ám akkor még a parkolóhelyet sem hagyták el az Everett külvárosában lévő Paine Fielden. A Boeing versenyben állt az anyatermészettel az előző nap esőzései miatt, meg amiatt, hogy a felszállás napjára, sőt másnapra is még több csapadékot jósoltak. Vákuumos teherautók egész flottája cikázott két órán át a pályán, hogy valamennyire vízmentesítsék.

Mike Carriker 787-es főpilóta és Randy Neville másodpilóta kigurult végül a nagy jettel a 34-es bal pálya végére nézők ezrei és a Boeing első emberei tekintetének kereszttüzében. Néhány perccel később Carriker kapitány finoman gyorsítani kezdett a pályán, végül 10 óra 27 perckor a főfutó elszakadt a földtől, s a gép beemelkedett a hideg, szürke égbe. Épp időben, mivel percekkel később zuhogni kezdett az eső, és a látás gyorsan romlott.

Bár a berepülést legalább négy órás időtartamra tervezték, a személyzet nem tudott ennyi ideig levegőben maradni az állam nagy részében uralkodó rossz idő miatt. Miután egy sor alapvető tesztet végrehajtottak – főként azt ellenőrizték, hogy a kormányok és műszerek rendben működnek –, a Boeing vezetősége és a személyzet is úgy döntött, egy órával hamarabb leszállnak. A berepülés legnagyobb részét nyitott fékszárnyakkal, viszonylag kis sebességen hajtották végre. Egy ponton be kellett húzniuk a futót. Carriker kapitány így számolt be erről: – Nem tudhattuk, ki fog-e nyílni újra... Mind megkönnyebbült sóhajt engedtünk el, amikor sikerült.

A repülési terv szerint a gépnek át kellett haladnia Puget Sound fölött, mielőtt keletre vesz irányt, és a tesztek jelentős részét Közép-Washington felett hajtja végre. A turbulens és felhős időjárás azonban, ami kelet felé várta, arra kényszerítette a személyzetet, hogy Seattle-hez közel maradjon, és inkább a San Juan-szigetek fölött manőverezzen, a várostól északra. A gép egyszer sem emelkedett 3600 méter fölé, állították a pilóták, mégis találkoztak mind turbulenciával, mind jegesedési körülményekkel. A hideg eső és az alacsony felhőalap az egész térségben végig jelen volt. A nézők, akik szerencsésen az esőzónán kívül voltak, mintegy negyven percig várták a repülőgép visszatérését Boeing Fieldre, amely 30 mérföldre délre fekszik a felszállás helyétől.

A személyzet feladata az volt, hogy kerüljék a felhőket, és látás mellett repüljenek, azonban az időjárás ezt lehetetlenné tette, így kénytelenek voltak a „való világ” repülési körülményei között is kipróbálni a gépet már a legelső alkalommal.

Három óra repülés után a Dreamliner délután 1:33-kor szállt le Boeing Fielden; akkor már ott is szakadt az eső. A repülés élménye mellett, mondták a pilóták, a légiforgalmi irányítók és más pilóták érdeklődése is jólesően jelen volt. Kipróbálhatták a 787-es ablaktörlőinek működését, ami teljesen megfelelt az elvárásoknak.

Peter Sanders (ford.: daka)