Ki fog repülni? Egy könyv a múltból a Malévról 23.

Nem kellene megkezdeni végre a landolást? Nem veszélytelen művelet, azt tudjuk, de elkerülhetetlen. Próbáljunk hát leereszkedni e könyv témájának „magasából”, és kezdjük el közös utazgatásunk, vagyis e könyv befejezését. Természetesen azzal a kérdéssel, hogy – mit hoz a jövő?

Sok feladatot, nehézséget – ebben biztosak lehetünk. Íme, mi történt Ferihegy 2-vel, alighogy megnyitották? Történt olyasmi is, amit a nagyközönség nemigen tud. A megnyitást követő napon a Moszkvába induló gép már készen állt feladata teljesítésére, de feltűnt a személyzetnek, hogy a gépre nem érkeztek meg az utasok. Nosza, izgatott szaladgálás, keresgélés. Kide­rült, hogy a Moszkvába készülő utasok szép rendben ültek egy skandináv országba induló gépen. Mindössze annyi történt, hogy a földiutas-kísérő kislány véletlenül balra irányította őket az új terminálban és nem jobbra. A mulatságos és kétségbeesésre okot igazán nem adó eset persze, már furcsább fordulatot vett volna, ha erre a tévedésre akkor jönnek rá, amikor a gép már a levegőben van, vagy ha már le is szállt ott, ahová indult.

És ami az új terminállal történt vandalizmusban és effélében, amiben – sajnos – kezdjük szépen „megütni” az európai színvonalat! Az újságcikkek kellőképpen közvetítették a közvélemény felháborodását, de valamiről nem szóltak. Lehet, hogy ez a valami csak az én véleményem, mégis elmondom. Én mint adófizető magyar állampolgár, akinek munkájából, adójából – tízmilliomod magammal együtt, persze – mindent, ezt az új terminált is megépítették, a legkevesebb, hogy elvárjam: az állam megőrizze a közvagyont. Pontosabban, hogy ha az állam valamelyik vállalata – ezúttal az LRI – gondjaira bízta, akkor tegye felelőssé azokat, akik nem óvták meg eléggé. Ez a Szépművészeti Múzeumnál megtörtént. A régi, értékes repülőgépeket Közlekedési Múzeum őrzőinél-vezetőinél – jóllehet arra is lett volna sajnálatos ok – azt hiszem, nem. És nem hallottam-olvastam arról, hogy mi lesz azok sorsa, akik igenis rosszul végezték a feladatukat és nem őrizték eléggé azt, ami a kezükre adatott. Ha pedig ők nem tehetnek erről, mert a feltételeik önhibájukon kívül hiányoztak a feladat jobb ellátásához, akkor a feltételek hiányáról vagy e hiány megengedőiről-létrehozóiról kellene tudnia a magyar közvéleménynek. De hát nem tud.

Ki tudhatná, mit hoz a jövő a terrorizmusban? Emlékeznek még korábbi fejezetünkben a varsói esetre? Lám, mi történt a Kairó-Athén járaton, amelyet a máltai La Valetta repülőterére kényszerítették a terroristák 1985 végén, s amelyet megtámadott egy egyiptomi komandó. A támadást az Egyesült Államok helyeselte, Jasszer Arafat helyeselte, az olasz miniszterelnöknek, Craxinak fenntartásai voltak, s noha engem senki sem kérdezett, de ha már szónál vagyok, elmondom: nem magyar szóvivőként, hanem magánemberként én egyértelműen elítélem. Persze a terrorizmust is, akkor is, ha az olykor nagyon is érthető politikai-társadalmi gyökerekből táplálkozik. De a terrorizmus nem alkalmas arra, hogy a világon bármit is megoldjon.

Egyetértek a terrorizmus elleni küzdelemmel. De nem 60 ár­tatlan ember, vagy akár csak egyetlen ártatlan ember halála árán!

Mit hoz a jövő? Lehet, hogy – amint eléggé széles körben tárgyalják manapság – a léghajó reneszánszát. Valószínűleg a talán lassúbb, de kisebb fogyasztású gépek reneszánszát. Meghozza majd a pilóták oktatásának, kiképzésének új és még újszerűbb formáit. Meghozza Ferihegynek – a tervek szerint 1987 novemberétől – az úgynevezett kétpályás üzemmódot. Addigra tervezik felújítania régi leszállópályát – s ez bizony óriási fejlődést hozhat.

Vajon meghozza-e a jövő a félelmet a repüléstől? Nos, ebben nem vagyok biztos. A félelem talán erős szó, az aggodalom jobban ide illik. Mert noha világszerte nagyon is okkal mutatják ki a statisztikák, hogy a repülés a legkevésbé balesetveszélyes minden közlekedési ágazat között, azért az ember, aki már a gravitáció vonzásában született, ahhoz szokott, s ahhoz is fog élete végeztével kötődni, az ember a minden veszedelmével együtt is biztonságosnak hitt és szeretett földet elhagyni – bizony veszélyesnek érzi.

Az érzések ellen nem lehet hadakozni. Érzések megváltozta­tására csak az idő képes. Képes volt a vasút esetében is, amikor pedig komolyan hitték s hirdették, hogy szédítő sebessége mily káros az ember egészségére. Pedig ott a földtől nem kellett elszakadni.

Sajnos, egyesek túlságosan is bátrak, mikor repülőre ülnek. A Bunte című lap például Szabad-e önnek repülnie? című írásában a többi közt így fogalmazott:

„Ne féljünk a repüléstől? Kétségtelen, hogy a félelem mindig rossz tanácsadó. De még ma is óvatosnak kell lennie annak, aki beszáll korunk modern gépeibe. Mindenekelőtt, ha egészségileg nincs teljesen rendben, vagy állandó orvosi kezelésben részesül.

Világméretekben körülbelül 21 millió páciensről van szó. Az ő számukra a sugárhajtású gépen való utazás a halálba vezető út lehet. A Lufthansa szakértői szerint világméretekben évente körülbelül 30-40 utas hal meg repülőgépek fedélzetén. Az egész világon évente repülő 700 millió utashoz képest elenyésző szám – de csak statisztikai szemszögből.

Kétséges esetben mindig érvényes az alapelv: mielőtt kockázatot vállalna, kérdezze meg orvosától, hogy repülhet-e. De aki jó egészségnek örvend, bátran repülhet.”

Nézem a jegyzeteimet rémülten. Mi mindenről nem írtam még? Például Rónai Rudolfról, a Malév egykori kormánybiztosáról. Nem írtam le, hogy a radar egy rövidítés: Radio Detection And Ranging. Ami magyarul annyit tesz: rádiós kutatás és mé­rés. Ami mellesleg az ultrarövid hullámoknak arra a tulajdonságára épül, hogy egyrészt fényszerűen irányíthatók, másrészt az útjukba kerülő testről visszaverődnek. Nem írtam a vezérképviseletekről, az úgynevezett vezérügynöki hálózatról.

Nem idéztem Juhász Ferencet, Ovidius Naso-t, Petőfit, Nagy Lászlót, Szabó Lőrincet, Simon Istvánt, Saint Exupery-t, Zsombok Timár Györgyöt vagy Kiss Dénest, akik pedig milyen szépen írtak a repülésről.

És nem írtam egy emberről, aki pedig nagyon sokat tud a magyar polgári repülésről, de megismerkedésünkkor szó szerint így kezdte az „expozéját”: „Itt ül Önnel szemben egy olyan ember, aki úgy élt le hatvan évet, hogy most sincs semmi, amit másként tenne, amit meg kellene bánnia.” Nem írtam róla, mert e mondat elhangzásakor az érdeklődésnek még a szikrája is kihalt belőlem. Engem ugyanis szenvedélyesen érdekel az embernek a tökéletesebbé válásáért vívott küzdelme. De a tökéletesség állapota számomra teljességgel érdektelen. Mivelhogy nem emberi.

Milyen könnyű volt rövid bevezetőt írni és milyen nehéz ugyanilyen befejezést. Mindig az az érzésem, hogy kihagytam, kifelejtettem valamit, hogy még nem mondtam el ezt se, azt se.

Ha az embert nagyon foglalkoztatja valami, akkor az egész világ arról szól a számára. Aki szerelmes, annak minden virág, minden vers, minden félhomályos pillanat, vízpart, minden völgy és korzó, minden emlék és minden vágy a szerelemről beszél. Aki kiskutyát szeretne venni és felnevelni, aki nagy utazásra készül és így tovább, és így tovább. Nos, egy éven át rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen a világon minden a repülésről szól. Tele vannak vele az újságok, ez az emberek első számú beszédtémája, tévéreklámban, játékfilmben, regényben, új meg új ismeretségekben, nemzetközi megrendülésekben és gyászokban, családi és országos ünnepekben, tehát mindig és mindenben ez a téma jön felém. És mert annyi minden gyűlt róla nálam és bennem, nem tudom igazán megítélni, csak én nem tudok betelni vele, vagy más se. Őszintén szólva, azt is szeretném beleírni ebbe a könyvbe, ami az alatt a néhány hónap alatt fog történni, amíg e kézirat a kiadónál és a nyomdában lesz.

Mert hogy történni fog és sok minden fog történni a közel s távoli jövőben a repüléssel, az biztos. De hát be kell végezni egyszer. És mi mással tehetném a leginkább, ha nem az eredeti kérdéssel: ki fog repülni?

Nos, ki fog repülni? Kerestem e kérdésre szakmai, műszaki, kereskedelmi, emberi választ, beszéltem, találkoztam számtalan emberrel, segítettek a tájékozódásban nagyon-nagyon sokan, és még mindig úgy éreztem, hogy a válasz meghaladja az erőmet. Nem tudom megfogalmazni. Csak hitegettem az olvasót, csak azt mondtam ennyi oldalon át, hogy follow me” (kövess engem), mint a piciny autó, amely álláshelyére bevezeti a repülőtéren landolt gépet, és lám, a végén itt állok felsülve, némán.

Ám egyszer, azaz hogy nagyon is sokadszor, amikor kimentem Ferihegyre, csak hogy lássam, hogy érzékeljem a lüktetését, hogy – igen, jóformán már azért is – érezzem a szagát, nos egyszer láttam ott egy nagy gyerekcsoportot. Nem tudom, miért jöttek. Búcsúztatni, kirándulni, utazni vagy esetleg vendéget kis papírzászlókkal lengetve fogadni, de abban a pillanatban úgy éreztem, megvan a válasz, teljes a bizonyosság. Ki fog repülni?

Ők, mert a repülés, amely a múlt dicsősége s a jelennek még mindig egy kicsit a csodája, egyszersmind a jövő ígérete is. És olyan természetes része lesz a mai gyerekek életének, amint e gyerekek léte természetes a mi életünkben. És ha valami felejthetetlen lesz számomra a munkában, amelyből e könyv született, éppen az az élmény, hogy aki a repüléssel foglalkozik, az óhatatlanul is előre néz. Feszülten, izgalommal, néha szorongva, mindig vágyakkal, sőt kockázatokkal is, de akarattal és hittel. Vagyis: emberien.

(Vége)