Legendák és a szomszéd bácsi autója

Hollósy Balázs   ·   2011.09.26. 15:30
00

Autókiállítást szervezni csak elsőre tűnik könnyű feladatnak, ezt tudták a szervezők is, amikor az eddigiektől eltérő ötlettel álltak elő, bevonták a muzeálisnál újabb autókat és gyűjtőiket is, ezzel új hagyományt kívánnak teremteni. A helyszín egyfajta intimitást tett lehetővé, a jól bevilágított Papp László Budapest Sportaréna majdnem tele volt járművekkel, így ha minden jól megy, jövőre talán ki is növi a rendezvény.

A sajtóbejáraton érkezve kicsit felemás kép fogadott – egy ötvenéves, faruszonyos amerikai cirkálótól nem messze egy huszonéves, élénkpiros Citroën BX állt, furán néztek ki együtt. Elsőre körbeérve nem teljesen értettem a koncepciót, de valljuk be, itthon már évek óta nem lehet az utcán szép állapotban ilyet látni, úgyhogy igenis megvan a helye a kiállításon, mint ahogy az 1992-es évjáratú raliklasszisnak, a turbófeltöltős és összkerékhajtású Toyota Celicának is, ami még nem annyira régi, de a legyártott körülbelül ötezer darab jó részét már rég összetörték vagy széthajtották. Ki ne örülne egy gyári allapotú RX–7-es Mazdának? Nem is kell japánautó-rajongónak lenni, hogy értékelni tudjuk egyedi műszaki megoldásait. Ebből az 1985-ig készített szériából is csak mutatóba akad néhány darab itthon, tőlünk nyugatra már igényes gyűjtemények darabjai a forgótárcsás Wankel motorral szerelt sportkocsik. Elsők között készítette ilyen technikával a német NSU a Ro 80-ast, ami bár 1968-ban megkapta az év autója címet, a konstrukció kiforratlansága miatt bukás lett és nagyban hozzájárult a patinás motorgyár csődjéhez.

Hat lóerejével ötvenig tud gyorsulni az 1898-as Panhard-Levassor<br>(fotó: Hollósy Balázs)<br>A képre kattintva a rendezvényen készült galériánkat tekinthetik meg

Sokkal otthonosabb a magyar szemnek a keleti blokk; Ladák sora, gyönyörűen restaurált 408-as Moszkvics vonzzák leginkább a tekintetet. Szinte mindenkiből zsigeri alapon hozzák elő a rajongást, hiszen ilyen autókban voltunk fiatalok. Rosszmájú véleményeknek nincs helye, folyamatosan kúszik felfele a múzeumba illő állapotú volt szocialista járművek ára, amit relatív ritkaságuk indokol. Úgy hozzájuk szoktunk, hogy nem kíméltük őket. Az elmállott, építkezős autókból soha nem, de a szépen megmaradtakból könnyen lehet kedves veterán.

Helyet kaptak a hazai ipar termékei is, az 1926-os Magomobil kisteherautót és a Csonka János tervezte négyhengeres motort is megnézhették az érdeklődők. Korabeli kellékek között volt látható az Országos Mentőszolgálat 1953-as (amerikai!) Dodge mentőautója, amin világelsőként jelentek meg olyan létfontosságú berendezések, mint a defibrillátor, az EKG-készülék és a lélegeztetőgép. Nem ez volt a mentőkkel való egyetlen kapcsolódási pont, a szervezők árverésre bocsátották azt a MOBIL-1 feliratos overallt, amit Ferjáncz Attila sokszoros Európa- és országos bajnok autóversenyző ajánlott fel. A befolyt összeget a mentőszolgálat támogatására fordítják.

Harminc év korkülönbség nem számít, a jövő klasszikusai is helyet kaptak<br>(fotó: Hollósy Balázs)<br>A képre kattintva a rendezvényen készült galériánkat tekinthetik meg

A zenei és egyéb programok helyett engem az autók érdekeltek a legjobban, lélegzet-visszafojtva figyeltem az 1895-ből fennmaradt Benz Viktória törékeny szerkezetét, ami alig kilenc évvel az automobil születése után még mindig jobban hasonlít egy lovas szekérre, mintsem amit ma autónak gondolunk. Apró, másfél lóerős, egyhengeres motor hajtja láncon keresztül a hátsó tengelyét. Az 1898-as francia Panhard-Levassor hozzá képest sportautó; négy hengerével már hat lóerőt szorít ki magából, amivel akár ötven kilométer per óráig tud gyorsulni. Még mindig nagyon messze van a ma megszokottól az 1911-es Opel Torpedo, amivel magyar gazdája idén nyáron elautózott az autója születési helyére, a rüsselsheimi Opel-gyárba. Ez a túra is ékes bizonyíték ara, hogy jól karbantartva mire képesek ezek a régi gépek.

Mint minden hasonló kiállítás, így ez is alkalmas volt arra, hogy még jobban lázba hozza az autózásra fogékonyakat. Nem szabad, hogy márka- vagy típusrajongóként rosszul éljük meg, hogy kedvencünk ezúttal nem kapott helyet, épp ellenkezőleg, az ilyen események a legjobbak arra, hogy eddig akár nem is ismert típusokat fedezzünk föl. Én így voltam az Isóval. A hatvanas évekbeli, Ferrari-verő kisszériás olasz sportkocsik testközelből százszorta vonzóbbak, mint más beszámolóiból.

Kapcsolódó hírek